A fehér kutya (White Dog, 1982)
Elsőre mondjuk A fehér kutyáról nem ezt gondoltam, de bátyámmal kicsit megrágva a dolgot rá kellett jönnünk, hogy a mögöttes értékek miatt bizony ez sem egy ügyetlen mű, sőt (itt érdemes annyit megjegyezni, hogy eredetileg ez lett volna Tony Scott debütálása, azonban a csúszások miatt végül Az éhség lett az). A cím számomra a totális megtévesztést jelentette: az persze egyértelmű, hogy fehér színű kutyáról van szó, azonban a megtekintés előtt megfordult a fejemben, nincs-e emögött valami faji kérdés is, ám az ajánlószöveget elolvasva elhessegettem ezt a lehetőséget. Aztán mégis kiderült: a fehér kutya kifejezés bizony azt is jelölheti, az állat arra van betanítva, hogy feketéket támadjon és esetenként öljön meg. Mindez persze a címszereplőt elgázoló, majd befogadó színésznőjelölt számára is csak fokozatosan derül ki, de amint ez világossá válik, a film súlya is megváltozik, s az addigi thrillerből morális kérdéseket boncolgató dráma válik.
Bár néhány jelenet kissé gyengécske, és a színészek zöme sem túl jó (kivéve a trénert alakító Paul Winfieldet, valamint az állatok idomításával foglalkozó telep vezetőjét, Burl Ivest, akinek Fuller nagyszerű filmes kiszólásokat ad a szájába), ennek ellenére mégis hatásos A fehér kutya, majdnem annyira letaglózó, mint egy acsargó véreb.