A fehér kutya (White Dog, 1982)

Samuel Fuller az egyik legkevésbé ismert, és leginkább csak a szakmán belül elismert rendező. Fura dolog ez, mivel munkássága alapján azt kellene hinnünk, hogy nem csak olyan direktorok favoritjai között szerepel a mindig szivarozó mester, mint Martin Scorsese vagy Quentin Tarantino (bár utóbbi gyakorlatilag mindenkit a kedvencének tekint). Pedig az olyan munkái, mint a Sokk-folyosó, a Szuronyt szegezz!, A nagy vörös egyes vagy az Acélsisak mind-mind remek és emlékezetes műfaji alkotások.

white_dog.jpg

Elsőre mondjuk A fehér kutyáról nem ezt gondoltam, de bátyámmal kicsit megrágva a dolgot rá kellett jönnünk, hogy a mögöttes értékek miatt bizony ez sem egy ügyetlen mű, sőt (itt érdemes annyit megjegyezni, hogy eredetileg ez lett volna Tony Scott debütálása, azonban a csúszások miatt végül Az éhség lett az). A cím számomra a totális megtévesztést jelentette: az persze egyértelmű, hogy fehér színű kutyáról van szó, azonban a megtekintés előtt megfordult a fejemben, nincs-e emögött valami faji kérdés is, ám az ajánlószöveget elolvasva elhessegettem ezt a lehetőséget. Aztán mégis kiderült: a fehér kutya kifejezés bizony azt is jelölheti, az állat arra van betanítva, hogy feketéket támadjon és esetenként öljön meg. Mindez persze a címszereplőt elgázoló, majd befogadó színésznőjelölt számára is csak fokozatosan derül ki, de amint ez világossá válik, a film súlya is megváltozik, s az addigi thrillerből morális kérdéseket boncolgató dráma válik.

Bár néhány jelenet kissé gyengécske, és a színészek zöme sem túl jó (kivéve a trénert alakító Paul Winfieldet, valamint az állatok idomításával foglalkozó telep vezetőjét, Burl Ivest, akinek Fuller nagyszerű filmes kiszólásokat ad a szájába), ennek ellenére mégis hatásos A fehér kutya, majdnem annyira letaglózó, mint egy acsargó véreb.