Szerintem az emberek zöme csak nehezen tudná letagadni, hogy vonzónak és érdekesnek találja a sorozatgyilkosok világát. Tényleg fura belegondolni, vajon mi késztethet valakit arra, hogy folyamatosan emberéleteket oltson ki, s persze az is felmerülhet bennünk, vajon a mi elménket mennyi választja el attól, hogy hasonló szörnyűségeket kövessünk el?

Bár a bevezető kissé félrevezető, de azért nagy része illik ehhez a bejegyzéshez. Charles Whitman ugyanis sokkal inkább nevezhető tömeg-, mint sorozatgyilkosnak, hiszen nem hosszabb időn át követte el tetteit, hanem egyetlen délután leforgása alatt végzett tizenhét emberrel, s sebesített meg további harminckettőt, mikor 1966. augusztus 1-jén lövöldözni kezdett az austini egyetem tetejéről.

Az esetről 1975-ben készült tévéfilm, amely nagyjából igyekszik követni az események menetét - eltekintve attól, hogy a Whitmant ártalmatlanító(=megölő) Houston McCoy rendőr helyébe egy latino szereplőt tettek. A film érdekessége, hogy a lövöldözésbe kezdő egykori tengerészgyalogost a fiatal Kurt Russell formálta meg – nem mondom, hogy túlzottan emlékezetesen, de a színészek játéka az egész műben hagy kívánni valót maga után, még a relatíve ismertebb arcok (Ned Beatty, Clifton James) esetén is. Ellenben a dokumentarista megoldások, illetve az a feszült és kaotikus hangulat, ami egy ilyen esetnél a valóságban is fennállhat, jól állnak a filmnek, szóval egy kósza próbálkozást mindenképp megér a Halál a toronyból. De szigorúan eredeti nyelven, mert a szinkron borzalmas!