Párducbébi (Bringing Up Baby, 1938)

Howard Hawks rendezői kvalitásait órákon és oldalakon át lehetne zengeni, de szerencsére korábban már a Filmvilágban Hahner Péter írt egy remek összefoglalást arról, miért is ültethetnénk HH-t a műfaji filmek trónjára: csupán azért, mert nem csak egy zsánerben volt járatos, hanem mert gyakorlatilag szinte összes munkája figyelemre méltó, legyen az western (Rio Bravo, A vörös folyó), gengszter- (A sebhelyesarcú), kaland- (Hatari!), háborús film (York őrmester), krimi (A hosszú álom) vagy éppen vígjáték (Szőkék előnyben).

bringing_up_baby.jpg

Éppen ezért mertem bátran leülni a Párducbébi elé is (az IMDb-n érthetetlen módon Nősténytigris címmel szerepel), hiszen tudtam, nagyon nem lőhetek mellé. Így is történt: habár a sztori időnként már nagyon harsány (ilyen sűrű és pörgős dialógusokat ritkán hallani) és az események is zsúfoltan követik egymást (a börtönbeli pörgésnél már el is fáradtam), mégis működik a mozi. Főként amiatt, mert a színészek jók, és szerencsére a poénok sem fárasztóak.

Bár Cary Grant az Észak-északnyugat első felében is megvillantja humoros oldalát, ennek ellenére továbbra is érdekes a nők bálványát balga és ügyetlen karakterként látni: nagyjából olyan, mint George Clooney szerepei az Ó, testvér, merre visz az utad?-ban és a Égető bizonyítékban. Mindenesetre a szemüveges antropológus, David (Grant) szerencsétlenkedései igen mókásak, de természetesen a képtelenebbnél-képtelenebb, főleg félreértéseken alapuló helyzetek előidézője nem is lehetne más, mint egy nő, jelen esetben a Katharine Hepburn játszotta Susan. A nem éppen dinamikus duó természetesen a végére összemelegszik, addig azonban egy párduckölyök, egy milliomos nagynéni, egy feleségjelölt, egy dinoszauruszcsontot elásó kutya és a rendőrség is fontos szerepet kap ebben az őrült kalamajkában. Nem is csoda, hogy ez a mű az ún. screwball comedyk egyik első darabja.