„Talán az volt a baj, hogy ha a fény egy bizonyos szögben érte az arcát, határozottan emlékeztetett Rifka nénémre. Nem mintha Olive kifejezetten hasonlított volna anyám nővérére. (Rifka kiköpött olyan volt, mint a jiddis folklór kedvelt alakja: a Gólem.)″ – nem meglepő módon e sorok Woody Allen egyik írásából származnak, aki sosem átallott viccet csinálni származásából. Nekem meg kapóra jött, hogy ezzel az idézettel indítsam A gólem című filmről írt posztomat.

Mert ennyiből is rögtön kiderül, hogy a teremtett szolgalény a zsidó mondavilágban legalább olyan érdekes figura, mint mondjuk a németeknél a kobold. Története az 1500-as évekre nyúlik vissza, mikor is a hiedelem szerint a prágai gettó rabbija, Löw a kabbala segítségével „lehelt″ életet a vérből és agyagból gyúrt „emberbe”, hogy segítse őt munkájában, szombatonként elvégezze helyette teendőit.

Ezt az alapot dolgozta fel két alkalommal is Paul Wegener: először 1915-ben, majd 1920-ban forgatott belőle filmet, s játszotta el a címszerepet. A kissé esetlen, ám termetes és hatalmas testi erővel bíró, öntudatlan szolgáló megteremtését, a zsidó nép megmentését, majd ellenük fordulását bemutató némafilmek közül magam utóbbit láttam, s bátran kijelenthetem: nem csupán egy legendárium bemutatásaként, hanem korai horrorfilmként is igencsak működőképes.

A gólem alakja egyszerre tűnik nevetségesnek és fenyegetőnek, így méltán nevezhető a Frankeinstein által életre keltett szörnyeteg előképének. Sőt, a Boris Karloff nevével fémjelzett 1931-es klasszikus néhány ponton meg is idézi Wegener munkáját: mindkettőben egy-egy ünnepséget árnyékol be a monstrum tombolása, akik mindkét esetben fura kapcsolatba kerülnek a gyerekekkel.

A történet mellett a vizuális megvalósítás és a trükkök terén is nagyszerű élmény A gólem: az expresszionista díszlet, valamint Löw rabbi varázslatainak bemutatása még mai szemmel is páratlan alkotói kreativitásról árulkodik.