A barbár (Pathfinder, 2007)

Megvallom, Karl Urbant a Dredd címszerepéig nem túl sokszor láttam játszani (A Gyűrűk ura-beli ténykedésére nem is emlékszem), és mondjuk azóta sem vittem ezt túlzásba a Star Trek második részével, nemrég utamba került A barbár, s kíváncsi voltam, új-zélandi barátunk mire is képes még. Nos, nem ez lesz a kedvenc filmem tőle.

pathfinder.jpg

Kezdjük ott, hogy a magyar címfordítás ismételten „remek”! Nemcsak, hogy egy darab barbár sincs ebben a filmben, de ha a vikingeket annak is vennénk, a főszereplő még így is inkább indiánnak tekinthető, szóval ismét totális a mellélövés, csak gratulálni tudok hozzá.

Ez még a kisebbik gond, maga a történet sokkal több sebből vérzik. Az indiánok és vikingek között kialakuló ádáz, vérre menő küzdelem nem hangozna rosszul, ha nem lenne az egész eltúlozva. Persze a skandináv kalandorokat valóban nem kellett félteni, ha egy kis vérontásról volt szó, ennek ellenére a talpig vasba öltözött, külsőre és belsőre is sötét hódítók annyira egysíkú figurák, hogy az már bántóan fájdalmas. (Az indiánok meg persze békés és szelíd emberek, ami jobban fedi a valóságot.)

Ghost (Karl Urban) ebben a közegben kerülhetne hasonló dilemma elé, mint pár hónapja Superman: azt a világot védje, amelyik befogadta és felnevelte, vagy inkább azt, amelyikben született? Persze az egyoldalú karakterábrázolás miatt itt egy pillanatig sem lesz kérdés, hogyan dönt, a rendezőt, Marcus Nispelt eddig sem úgy ismertük, hogy az akciók és a vérontás mellett nagyon érdekelné a moralizálás (A texasi láncfűrészes, Péntek 13). Ettől persze még lehetne jó mű A barbár, de kiszámíthatósága és látványorientáltsága szimplán unalmassá teszi.