Minden odavan (All Is Lost, 2013)

J. C. Chandor rendező előző filmjének (Krízispont) hősei a gazdasági válság veszteségeit igyekeztek minimalizálni, friss munkájának már a címe is nagyobb tragédiát sejtet.

all_is_lost.jpg

A jóformán szöveg nélküli túlélő-dráma egy az Indiai-óceánon egyedül hajókázó férfi (Robert Redford) nyolc napját összegzi. A kezdő képek alatt az ő monológját halljuk, szinte bocsánatot kér helyzete miatt. Ezután ugrunk vissza addig a pontig, amikor egy kínai cipőkkel megpakolt konténer ütközött a hajójának, kilyukasztva annak oldalát. Az idős ember nagy nyugalommal igyekszik felülkerekedni egyre aggasztóbb helyzetén, különösebb meglepődés nélkül veszi tudomásul, hogy rádió és navigációs rendszer nélkül kell továbbhaladnia. A figurának sem a nevét, sem a foglakozását nem tudjuk meg, mint ahogy úti célja, családi viszonyai is homályban maradnak; csak egy embert látunk, aki túl akarja élni a hajótörést. A hetvenhét esztendős sztár minden ránca, fájdalma jól látható, a rendező és az operatőr nem esztétizálja a figurát az utolsó erejét megfeszítő amerikai hőssé. Az egykori, csibészmosolyú cowboynak már csak összeszorított fogra és egy szalmakalapra futja, a Sundance kölyök élete alkonyához érkezett.

A jól ismert tengeri helytállás-történetekhez (Robinson Crusoe, Az öreg halász és a tenger, A számkivetett) képest a Minden odavan rejtélyesebb (vagy üresebb, nézőpont kérdése), mert hiányoznak belőle az emberi kapcsolatok és a társadalmi kontextus. Ezen túlmenően Chandor behaviorista módon csak a cselekedetekkel jellemez, a felütés után nemhogy Redford belső monológját, de még önbiztató vagy elkeseredett orr alatti dünnyögését sem hallhatjuk. A figura a tetteivel azonos, drukkolunk neki, bár nem tudjuk, hogy bizonyítási kényszer vagy erejének túlbecsülése indította-e útnak. Csak az időnként alkalmazott ugró vágások érzékeltetnek valamit a figura lelki tusáiból.

Az objektivitásra törekvés abban is megnyilvánul, hogy sokáig csak a szereplő szemszöge érvényesül. A férfi mind kisebb terekbe szorul, mind kevesebb eszközzel és élelemmel. Küzdelme nem emelkedik mitikus magasságokba, mint Hemingway hőséé, egyszerűen teszi, amit megtehet. A végül a mentőcsónakra szűkülő helyszín képei közé viszont egyre többször vegyülnek olyan beállítások, amelyek elválnak a férfi nézőpontjától (pl. halrajok a víz alatt, felső totálkép). Érzésem szerint – ezek az egyébként szépen komponált képek – kilógnak a műből, megtörik addigi példás stílusát. Ugyanez igaz az egyre többször felcsendülő zenére is, amely mintha segítene elviselhetőbbé tenni a mind torokszorítóbb eseményeket. Pedig az effajta klausztrofób filmek (pl. Élve eltemetve) hatását azon is mérhetjük, hogy vajon elérkezik-e bennük az a pillanat, amikor végletesen nyomasztónak érezzük a fojtogató plánokat, a színész közelségét, a távlat és az információk hiányát, azaz, amikor a legmélyebben átérezzük a szereplő helyzetét. Szerencsére azért itt is elérkezik mindez, de érzésem szerint a muzsika csökkenti ennek hatását.

A befejezés nagy fejtörést okozhatott a rendezőnek, mert egy megnyugtató és egy tragikus változatot is megenged a történet. Ennek, illetve a hiányos információknak a feszültsége, – megtámogatva Redford tiszteletre méltó szakmai alázatával –, kitart a film végéig.  Bármelyik lezárást is választotta volna Chandor, könnyű lenne rajta fogást találni. Ezen, ami mellett végül letette a garast, mégis, valamivel könnyebb.