Angyalszív (Angel Heart, 1987)

Alan Parker február 14-én ünnepli 70. születésnapját. Ennek apropóján emlékezünk meg a '80-as évek egyik legjobb, általa rendezett filmjéről, az Angyalszívről.

angel_heart-1.jpg

1954, New York. A piti csalásokra és házasságtörésekre szakosodott Harry Angel magándetektívet (Mickey Rourke) a rejtélyes Mr. Cyphre (Robert De Niro) azzal bízza meg, hogy találja meg neki az egykoron híres énekest, Johnny Favourite-et egy rendezetlen számla ügyében. A feladat elég könnyűnek, és nagy hasznot hozónak ígérkezik, azonban csakhamar kiderül, hogy ez koránt sincs így, sőt a megoldáshoz közeledve egyre több hulla szegélyezi főhősünk útját, aki végül megdöbbentő felfedezést tesz...

A rendező, Alan Parker (Éjféli expressz, A fal, Lángoló Mississippi) filmje nagyszerűen vegyíti a krimi (vagy ha pontosabbak akarunk lenni, a neo-noir) és a misztikus thriller elemeit, így az Angyalszív minden kétséget kizáróan a 80-as évek egyik kiemelkedő mesterműve. A noir elemek Mickey Rourke cinikus magánhekusán érhetők leginkább tetten, és azokban az álmaiban és vízióiban, melyek fokról-fokra lebbentik fel a fátylat egy vészterhes, múltbeli eseményről. A "fekete-filmek" másik fontos szereplője a femme fatale-típusú nő, aki jelen esetben az egzotikus szépségű voodoo-papnő, Epiphany, akit az első filmszerepében látható Lisa Bonet játszik, igen meggyőzően.

A thrillerekre jellemző módon ez a film is nagy meglepetést tartogat a befejezésre, ám addig rengeteg feszült, idegtépő pillanatot kell átélnie mind a főszereplőnek, mind a nézőknek. A meglehetősen brutális gyilkosságokat minden esetben csak úgy, készen kapjuk, szinte pofon vág minket a vérbe fagyott hullák látványa, és az agyunk azonnal járni kezd, hogy vajon ki is lehet az elkövető, és mi a végső célja? A misztikus ízt pedig a voodoo kölcsönzi a műnek, rejtélyes szeánszaival, lüktető muzsikájával. Na és akkor még a csikorgó-nyikorgó ventilátorokról, az üresen tátongó liftről még nem is ejtettem szót, de azok kedvéért, akik még nem látták a filmet, inkább nem fejtem ki ezt bővebben.

angel_heart-2.jpg

Az operatőri munka hibátlan, Michael Seresin képei nagyon szuggesztívek. A sötét, az árnyékok használata (szintén noir-hagyomány) roppant nyomasztó hangulatot kölcsönöz az egész filmnek, mint ahogy a nyomozás áttevődése az acélosan hideg, hóborította New York utcáiról a pokoli forróságba, New Orleans füstös-mocskos vidékére (a film szimbólumhasználata nagyon sokrétű) - itt érdemes megjegyezni, hogy a film forrásául szolgáló William Hjortsberg-regény sztorija végig New Yorkban játszódik. A zene szintén a vészjósló hangulatot lett hivatott növelni elborult jazzes-szaxofonos betéteivel, bluesos melankóliával (Trevor Jones szerzeménye).

A színészekre is illik pár szót „pazarolni”. Mickey Rourke ekkor ért fel pályája csúcsára, amit sajnos aztán rendesen derékbe is tört féktelenségével, majd bokszkarrierjével. Jól hozza a kissé betoji nyomozót, bár ha Robert De Niro megjelenik a színen, akkor igyekeznie kell, hogy tartsa vele a lépést. A mára már szinte teljesen kiégett egykori színészóriás ekkor még eggyel nagyobb súlycsoportban játszott, karaktere hipnotikus erőt sugároz, és a nézőt titokzatosságával, átható tekintetével rémítgeti. A film egyik csúcspontja a (szintén szimbolikus tartalommal bíró) második beszélgetés közte és Rourke között, mialatt De Niro tojást eszik és az emberi lélekről filozofál. Hátborzongató!

(A módosított cikk eredeti változata a heavymetal.hu-n jelent meg 2006-ban.)