Több alkotói évforduló is kötődik a legendás Vietnam-filmhez: Marlon Brando ma lenne kilencven éves, Francis Ford Copppola április 7-én lesz hetvenöt, a forgatókönyv társszerzője, John Milius pedig április 11-én tölti be a hetvenet.

Coppola több szakmai és/vagy közönségsikerrel a háta mögött vágott bele az USA vietnami beavatkozásáról szóló filmjébe. 1979-ben már olyan filmek rendezőjeként volt (el)ismert, mint a Magánbeszélgetés, vagy A keresztapa I-II., melynek második részéért rendezői Oscar-díjat kapott, az Új Hollywoodnak elkeresztelt rendezőgeneráció tagjai közül elsőként, és sokáig egyedüliként. Ez az 1970-es években indult nemzedék – Coppola, Scorsese, Spielberg, Lucas, De Palma és társaik – elsősorban az olasz és francia új hullám filmnyelvi megoldásait alkalmazva mesélte el a saját történeteit.

A Vietnam-téma már felbukkant Ciminónál (A szarvasvadász) és közvetve Scorsesénél (A taxisofőr), mielőtt egy nagy stúdió támogatásával, jelentős költségvetéssel Coppola elkészíthette a maga verzióját. A forgatási időt és ezzel együtt a pénzügyi kereteket is jócskán túllépte, ráadásul legfőbb színésze, Marlon Brando annyira elhízott, hogy az eredetileg jóval nagyobb szerepét meg kellett kurtítani, és alakját nem lehetett teljes megvilágításban mutatni. Ez bizonyos szempontból előnyére vált a filmnek: Kurtz ezredes alakja így egyszerre félelmetes és titokzatos, valós és misztikus, a magát isten-királynak tartó ember szerepének megfelelően.

A film alapjául Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye szolgált. A forgatókönyvet a rendező John Miliusszal együtt írta, aki maga is filmrendező. Talán legismertebb munkája a Nagyszerda című szörfös mozi, amely sportág iránti vonzalma nyomott hagyott Coppola filmjén is, gondoljunk csak a golyózáporban is a tenger hullámait figyelő, majd azokat meg is lovagló katonatiszt (Robert Duvall) alakjára. Ez a jelenet kiválóan érzékelteti a háború abszurditását, nevetségességében is félelmetes, ahogy a tiszt a veszélyre fittyet hányva hódol szenvedélyének. Mivel nem mehet Amerikába, mert Vietnamban kell harcolnia, ezért Amerikát teremti meg Vietnamban. Ezt jelképezi az is, ahogy öltözködik: napszemüveget és cowboykalapot visel, mintha csak otthon lenne. Coppola azonban sejteti, hogy az az otthoni élet sem olyan békés és felhőtlen, hiszen a Martin Sheen játszotta százados nemrég tért vissza Amerikából, de ott sem talált gyógyírt pszichikai problémáira. Egy másik jelenetben pedig az otthonról érkezett levélben az egyik katona a Manson-szekta rémtetteiről olvas társainak.

Azonban nemcsak Amerika jelenére történő utalásokat fedezhetünk fel a filmben, hanem a múltjára – elsősorban az őslakos indiánokra – vonatkozókat is szép számmal. Ilyenek például a katonák szórakoztatására érkező cowboy- illetve indiánruhás táncoslányok, vagy a nyílzáporba kerülő hajó jelenete, amely a klasszikus westernek vonattámadását idézi, de ide sorolható a már említett, Duvall-játszotta ezredes öltözete is. A legnyilvánvalóbb azonban az, hogy a Kurtz ezredest kereső százados a dzsungel mélyén egy primitív törzset talál, vagyis utazása, keresése az időben előrehalad, de tulajdonképpen Amerika múltjához, az indiánokhoz tér vissza. A kelet-ázsiai kultúrával, társadalmi berendezkedéssel való amerikai szembesülés, és az ellene indított háború hasonló az indián kultúra elpusztításához – sugallja Coppola. Mindkettő egy alacsonyabb szervezettségi fokon álló, számunkra nagyon idegen kultúra, melyeket nem tudtunk, és ma sem tudunk kellően tolerálni. Ez az amerikai lelkiismeret-furdalás Stanley Kubrick, ebben az időben készült Ragyogás című filmjében is hangsúlyos motívum.

A cím egyébként csak a záró képsorok után íródik ki a vászonra, mintegy jelezve, eddig az apokalipszis előzményeit láttuk, a végromlás most következik. Az apokalipszis nem valami globális, gigantikus és egyszeri alkalom, hanem folyamatosan újratermeli önmagát, mindig, tehát most is zajlik. Jelentheti egy ország, egy nép, egy kultúra eltörlését, vagy akár egyetlen ember megölését is. Ugyanakkor a film számos emlékezetes jelenete, képsora közül számomra a legmaradandóbb a Wagner-muzsikára végrehajtott helikopteres támadás, ami hihetetlenül csábítónak mutatja be a pusztítást. Coppola ezzel a jelenettel megalkotta a (filmi) rombolás esztétikáját, ami egyfajta magyarázat lehet arra is, miért nem tud az ember meglenni háborúk nélkül, és miért van apokalipszis most, vagyis mindig.

Egy filmművészettel kapcsolatos, 2002-es egyetemi előadás keretében láttam először az Apokalipszis, mostot, ez a dolgozat jegyszerzés céljából készült akkoriban, valamivel bővebb terjedelemben.