A mások élete (Das Leben der Anderen, 2006)

Florian Henckel von Donnersmarck első egész estés filmje remekül adja vissza a berlini fal keleti oldalán élő német társadalom mindennapjait a Stasi árnyékában.

das_leben_der_anderen.jpg

Az emberek zöme önkényesen vagy önkéntelenül, de szeret leskelődni, hallgatózni, kifigyelni dolgokat. Egyszerűen benne van a vérünkben, hogy titkokat, magunkra nézve pozitív vagy negatív dolgokat tudjunk meg másoktól. Nem csoda, hogy a kommunista hatalmak (pontosítsunk: a világ bármelyik állama) kíváncsiak, vagy kíváncsiak voltak arra, mit gondolnak a rendszerről az emberek. A titkosszolgálatok munkája így mindenkor roppant értékes fegyver. Mindez hatványozottan érvényesült a Szovjetunióban és azok testvérállamaiban: a KGB, az ÁVÓ/ÁVH, a Securitate, az StB., az MBP olyan szervezetekké tudtak válni, amelyek egyrészt maximálisan elősegítették a rendet, másrészt könyörtelenül és gátlástalanul sárba tiporták a lakosság jogait, a megfélemlítés és a kínzás eszközeivel bárkiből bármit ki tudtak szedni - ha igaz volt, ha nem.

A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és Kelet-Berlin ehhez a Stasi szervezetét alkalmazta. Módszereikkel ők sem kegyelmeztek senkinek: a beismerő vallomások kicsikarásához hosszú órákon át tartó vallatásokat, kínzásokat alkalmaztak, ezek megteremtését pedig széleskörű besúgó- és megfigyelőhálózat készítette elő. Ahogy például Magyarországon, úgy az emberek ott sem lehettek biztosak abban, hogy legjobb barátjuk, szomszédjuk, családtagjaik valóban azért keresik a társaságukat, mert szimplán csak ápolni akarják fennálló kapcsolatukat, netán azért, hogy valami terhelő bizonyítékot szerezzenek ellenük.

das_leben_der_anderen-2.jpg

Jómagam, aki nem élte át ezt az időszakot, valójában el sem tudja képzelni, mit is jelenthetett mindez, mindenesetre az olyan filmek, mint A mások élete szépen rávilágítanak a lényegre. (És ami talán még fontosabb: sokkal könnyebbé teszik a múlt feldolgozását, nem próbálnak ferdíteni, maszatolni, mint ahogy sajnos hazánkban teszik már hosszú évek óta, akár a II. világháború eseményei, akár a szocializmus éveinek feltárása kapcsán.)

Gerd Wiesler (Ulrich Mühe) a Stasi egyik remek ügynöke, aki önként vállalkozik az író, Georg Dreyman (Sebastian Koch) lehallgatására. Rutinszerűnek induló munkája azonban váratlanul megváltozik, amikor rokonszenvezni kezd a művésszel, s annak párjával, a színésznő Christa-Maria Sielanddal (Martina Gedeck). Mindezt egyrészt az segíti elő, hogy Bruno Hempf kulturális miniszter (Thomas Thieme) meg akarja magának szerezni a nőt, másrészt pedig szembesül azzal, hogy saját élete mennyire sivár és szürke. Utóbbit remekül adják vissza azok a pillanatok, amikor Wiesler tiptop, mégis sivár lakásában járunk (az örömlánnyal közös jelenet egyszerre mulatságos és lehangoló), mikor a Dreymantól ellopott Brecht-kötetet olvassa, vagy midőn a Dreyman által zongorán előadott Szonáta egy jó emberről című darabot hallgatja. De meghasonlása másképpen is ügyesen van érzékeltetve. A megfigyelendő személy lakásának poloskázásakor szemrebbenés nélkül fenyegeti meg a szemben lakó nőt, hogy gyerekét kicsapják az egyetemről, ha szólni merészel (micsoda ötlet aztán erre Dreyman szájába adni az "Ez legyen a mi kis titkunk!"-mondatot az utána következő nyakkendős jelenetben), később azonban a liftben mégsem vonja kérdőre a kisfiút, akinek apja szerint ő egy Stasi-ügynök.

das_leben_der_anderen-3.jpg

Az egész film egyébként a fentiekhez hasonló kis közjátékok miatt válik abszolút emberközelivé és elképesztően hangulatossá (előbbit persze a jól teljesítő színészek, utóbbit a nagyszerű fényképezés és a remek díszletek is segítik), ezek az apróságok sokkal mélyebben tudják érzékeltetni azt, a fal lebomlása előtt milyen fojtó atmoszféra uralta a kelet-német mindennapokat.

Habár már nálunk is készült egy egészen biztató mű a titkosszolgálatok álságos ténykedéséről (A vizsga), mi azonban még valószínűleg igen sokáig adósak maradunk azzal, hogy végre valahára mindenki által megismerhetővé és tanulmányozhatóvá tegyük a magyar titkosszolgálat ötvenes-nyolcvanas évek közötti tevékenységéről szóló anyagokat. De az persze sejthető, hogy túl sok magas pozícióban tevékenykedő ember van, akinek nem érdeke, hogy ez megtörténjen. Így csak olyan morzsákon marakodhat a közvélemény, hogy sajnálni vagy elítélni kell-e olyanokat, mint például Tar Sándor, Szabó István vagy Novák Dezső.