A mások élete (Das Leben der Anderen, 2006)
Florian Henckel von Donnersmarck első egész estés filmje remekül adja vissza a berlini fal keleti oldalán élő német társadalom mindennapjait a Stasi árnyékában.
Az emberek zöme önkényesen vagy önkéntelenül, de szeret leskelődni, hallgatózni, kifigyelni dolgokat. Egyszerűen benne van a vérünkben, hogy titkokat, magunkra nézve pozitív vagy negatív dolgokat tudjunk meg másoktól. Nem csoda, hogy a kommunista hatalmak (pontosítsunk: a világ bármelyik állama) kíváncsiak, vagy kíváncsiak voltak arra, mit gondolnak a rendszerről az emberek. A titkosszolgálatok munkája így mindenkor roppant értékes fegyver. Mindez hatványozottan érvényesült a Szovjetunióban és azok testvérállamaiban: a KGB, az ÁVÓ/ÁVH, a Securitate, az StB., az MBP olyan szervezetekké tudtak válni, amelyek egyrészt maximálisan elősegítették a rendet, másrészt könyörtelenül és gátlástalanul sárba tiporták a lakosság jogait, a megfélemlítés és a kínzás eszközeivel bárkiből bármit ki tudtak szedni - ha igaz volt, ha nem.
A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és Kelet-Berlin ehhez a Stasi szervezetét alkalmazta. Módszereikkel ők sem kegyelmeztek senkinek: a beismerő vallomások kicsikarásához hosszú órákon át tartó vallatásokat, kínzásokat alkalmaztak, ezek megteremtését pedig széleskörű besúgó- és megfigyelőhálózat készítette elő. Ahogy például Magyarországon, úgy az emberek ott sem lehettek biztosak abban, hogy legjobb barátjuk, szomszédjuk, családtagjaik valóban azért keresik a társaságukat, mert szimplán csak ápolni akarják fennálló kapcsolatukat, netán azért, hogy valami terhelő bizonyítékot szerezzenek ellenük.
Jómagam, aki nem élte át ezt az időszakot, valójában el sem tudja képzelni, mit is jelenthetett mindez, mindenesetre az olyan filmek, mint A mások élete szépen rávilágítanak a lényegre. (És ami talán még fontosabb: sokkal könnyebbé teszik a múlt feldolgozását, nem próbálnak ferdíteni, maszatolni, mint ahogy sajnos hazánkban teszik már hosszú évek óta, akár a II. világháború eseményei, akár a szocializmus éveinek feltárása kapcsán.)
Gerd Wiesler (Ulrich Mühe) a Stasi egyik remek ügynöke, aki önként vállalkozik az író, Georg Dreyman (Sebastian Koch) lehallgatására. Rutinszerűnek induló munkája azonban váratlanul megváltozik, amikor rokonszenvezni kezd a művésszel, s annak párjával, a színésznő Christa-Maria Sielanddal (Martina Gedeck). Mindezt egyrészt az segíti elő, hogy Bruno Hempf kulturális miniszter (Thomas Thieme) meg akarja magának szerezni a nőt, másrészt pedig szembesül azzal, hogy saját élete mennyire sivár és szürke. Utóbbit remekül adják vissza azok a pillanatok, amikor Wiesler tiptop, mégis sivár lakásában járunk (az örömlánnyal közös jelenet egyszerre mulatságos és lehangoló), mikor a Dreymantól ellopott Brecht-kötetet olvassa, vagy midőn a Dreyman által zongorán előadott Szonáta egy jó emberről című darabot hallgatja. De meghasonlása másképpen is ügyesen van érzékeltetve. A megfigyelendő személy lakásának poloskázásakor szemrebbenés nélkül fenyegeti meg a szemben lakó nőt, hogy gyerekét kicsapják az egyetemről, ha szólni merészel (micsoda ötlet aztán erre Dreyman szájába adni az "Ez legyen a mi kis titkunk!"-mondatot az utána következő nyakkendős jelenetben), később azonban a liftben mégsem vonja kérdőre a kisfiút, akinek apja szerint ő egy Stasi-ügynök.
Az egész film egyébként a fentiekhez hasonló kis közjátékok miatt válik abszolút emberközelivé és elképesztően hangulatossá (előbbit persze a jól teljesítő színészek, utóbbit a nagyszerű fényképezés és a remek díszletek is segítik), ezek az apróságok sokkal mélyebben tudják érzékeltetni azt, a fal lebomlása előtt milyen fojtó atmoszféra uralta a kelet-német mindennapokat.
Habár már nálunk is készült egy egészen biztató mű a titkosszolgálatok álságos ténykedéséről (A vizsga), mi azonban még valószínűleg igen sokáig adósak maradunk azzal, hogy végre valahára mindenki által megismerhetővé és tanulmányozhatóvá tegyük a magyar titkosszolgálat ötvenes-nyolcvanas évek közötti tevékenységéről szóló anyagokat. De az persze sejthető, hogy túl sok magas pozícióban tevékenykedő ember van, akinek nem érdeke, hogy ez megtörténjen. Így csak olyan morzsákon marakodhat a közvélemény, hogy sajnálni vagy elítélni kell-e olyanokat, mint például Tar Sándor, Szabó István vagy Novák Dezső.