A kisfilmjeivel (pl. Valakinek a valamije, Külalak) már bizonyított Reisz Gábor első nagyjátékfilmje üdén és humorosan mesél egy majdnem harmincéves férfi diploma utáni útkereséséről.

A VAN… nagy tehetségről árulkodó belépő, melyről lerí, hogy rendezője pontosan tudja, mit akar a vásznon láttatni. A képek nyersnek hatnak, de a moziminőséget azért megütik (ami a rendkívül alacsony büdzsé ismeretében – nyolcmillió forintból hozták ki a filmet – nem lebecsülendő teljesítmény); a szereplők arca nincs még elkoptatva (többségük nem is színész); a filmzene sem akar trendi lenni; a hétköznapiságot szürreális betétek írják felül (pl. a telefonvárakoztatás alatt bejárt budapesti helyszínek, a szülői háztól az albérletig érő vezeték), melyek leginkább a főhős, Áron vízióiként értelmezhetőek.

A munkát nem találó, szülei által eltartott fiút elhagyja a barátnője, és ez a megrázkódtatás furcsa és megmagyarázhatatlan cselekvéseket vált ki belőle. Mindenki előtt titkolja, hogy Eszter már nem él vele, részegen repülőjegyet vesz Lisszabonba, majd keresni kezdi a buszon ellenőrként dolgozó lányt, akinek csak a kódszámát ismeri. Reisz remekül tud néhány apró momentummal (pl. limuzinból integető lányok, káromkodó utas a buszon, zsargonban beszélő munkaügyis) hangulatot festeni, felvillantani valamit a mai Budapestről és a hazai viszonyokról. A főzelékbárban elhangzó panaszáradat pedig az összes klisét egybegyűjti arról, miért nehéz ma Magyarországon élni, de mindez egy cseppet sem lesz didaktikus, a beszélgetők egymásra sem figyelő hozzáállása miatt inkább humorossá válik.

A rendező nem leplezi, hogy főhősével nemcsak szimpatizál, hanem önmaga fiatalabb alakmásának is tekinti, hiszen Áron életében is kulcsszerep jut a mozinak. A Filmvilág magazin, a filmszak említése mellett arra azért ügyel a rendező, hogy ne legyenek konkrétan megnevezett minták, előképek az alkotásban. (Nem úgy, mint Hajdu Szabolcs több szempontból hasonló, 2001-es játékos debütálásában, a Macerás ügyekben, ahol a nagy rendezők nevéből dalt is faragnak). Áron nem tudja megemlíteni egyetlen kedvenc filmjét sem, nem látszik, hogy milyen plakát alatt üldögél, és a lisszaboni első csók alatt, bár moziban vagyunk, a vászon épp fehéren virít. Így nem fogható szaván a rendező, nem mutat fel sem elődöket, sem mestereket, ami okos megoldás, hiszen a néző és a kritikus nem köti azonnal irányzatokhoz, nagy nevekhez a VAN…-t.

Néhány jelenet azért árulkodik az előképekről. Nézőként meglepett, hogy egy kortárs magyar film nézése közben francia vígjátékok jutnak eszembe, a csajozási tippek vagy a tányérmosás jelenetében például Pierre Richard Félénk vagyok, de hódítani akarokja, az ellenőrlány utáni nyomozás, vagy az elképzelt, nagyszabású haveri búcsúztató során pedig Jeunet-től az Amelie csodálatos élete. Az önállótlanságot szimbolizáló mozgó járda a legkonkrétabb utalás, Mike Nichols felnőtté válásról szóló alapfilmjének, a Diploma előttnek a nyitányát idézi fel.

A mű első harmada erős igazán, a családi ebéd önmagában egy remek kisfilm lehetne. A könnyedség végig kitart, de a továbbiakban azért kevésbé szellemes megoldások is becsúsznak. A Szomszédok népnevelő, kamerába mondott bölcsességeit idéző mondatok még nem sértik fel a film szövetét, viszont a kocsma előtti éneklés kínosnak hat, a lisszaboni részek elnagyoltak, a portugál lány felszedése hiteltelen. A film végén viszont zseniális ötlet a „lefutó” stáblista, melyben Áron lehagyja a VAN… összes szereplőjét és alkotóját. Újabb kapcsolódási pontként könyvelhetjük el, hogy Reisz Gábor ugyanolyan zöld pólót visel, mint főszereplője.

A mű legelső képén egy üresen lengő hintát látunk, amelyet a film egészére vonatkozó jelképnek is tekinthetünk. Áron folytonos ingamozgást végez elutazás és maradás, régi és új szerelem, szülői ház és önállóság, bosszú és megbocsátás, külföldi élet és hazatérés között. Dönt és meggondolja, megtalál és elhagy, elfut és visszafordul. Állandóan rajta a hátizsákja, mintha mindenütt csak ideiglenesen tartózkodna, turista a saját életében is. Élhetetlensége, tétovasága néha már bosszantó, de története sokat megmutat egy felnőni nem tudó, mert követhető mintákat, támpontokat nem találó generáció életéből. Tekinthetjük úgy, hogy Áron a befejezésben ugyanott tart, ahonnan elindult, de az egy kis előrelépés, hogy míg a történet elején még hajlandó lett volna bárhol meghalni, a végén elfogadja, hogy mégiscsak élnie kell valahogyan. És talán éppen Magyarországon.