Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman, 2014)

Jó lenne azzal a tudattal élni, hogy 2015-ben hasonló vagy még magasabb színvonalú filmeket fognak bemutatni hazánkban, mint a Birdman. Ez a minden ízében mesteri alkotás gyakorlatilag már most hivatkozási alappá vált, szóval, ha idén mást nem is, legalább ezt az egy művet kötelező mindenkinek moziban megnéznie.

birdman-1.jpg

Riggan Thompson (Michael Keaton) egykori megbecsült mozisztár, a Birdman szuperhős trilógia címszereplője mindent egy lapra feltéve próbálja újra katalizálni kisiklott karrierjét: Hollywoodból átteszi székhelyét a Broadwayre, hogy színpadra állítsa Raymond Carver Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk című novelláját. A bemutatóig már csak néhány nap van hátra, de a munka nehezen halad, egymást érik a gondok, s a siker, a nagy visszatérés erősen kérdésessé válik.

A film üzenete rögtön a főcímben felbukkan: a zene ritmusára feltűnő-eltűnő feliratokból kiolvashatóvá válik ugyan a Birdman, ám aki szemfüles, könnyen észreveheti, hogy átlósan, pirossal az „amor” szó is megmarad. Az „amor” spanyolul (talán nem kell jeleznem, hogy a rendező, Alejandro González Iñárritu mexikói származású) azt jelenti: szeretet. Az egész mű nem másról szól, mint a szeretet különböző formái utáni vágyakozásról. (Maga a színre írt mű, valamint a kezdő idézet Carvertől szintén ezt jelzi: „És megkaptad, / amit az élettől akartál, mégis? / Megkaptam. / És mit akartál? / Hogy elmondhassam, szeretnek, / hogy szeretve érezhessem magam a földön.”) A lassan megbomló elméjű Riggan a tömegek imádatára vágyna ismét. Riggan szeretetére éhezik Sam (Emma Stone), a lánya, valamint Laura (Andrea Riseborough), a szeretője és színésztársa is. A mindig is a Broadwayre vágyó Lesley (Naomi Watts) szintén a sikert keresi, Riggan ügyvédje és barátja, Jake (Zach Galifianakis) a nézőszámot, a pénzt és az azzal járó elismerést tartja szem előtt. Egyedül Mike (Edward Norton) lóg ki egy kissé a sorból, hiszen ki is mondja egy ponton, őt nem érdekli a dicsőség, tesz mindenre és mindenkire, mert számára csakis a színpad a valódi élet. A Lesleyvel közös ágyjelenet során sem attól lesz merevedése, hogy egy nővel van, hanem egyértelműen „szerelme”, a színpad hozza őt lázba.

birdman-2.jpg
Riggan kétségbeesett kapálózása egyébként külön is érdekes, éppen emiatt ő a főszereplő. Eleve, már az is meglepő, hogy filmsztárként színházban akar újra maradandót alkotni: a közönség szinte kivétel nélkül jobban emlékszik a mozi, mint a színpad csillagaira, amit jól jelez, hogy több mint húsz évvel a Birdman-sorozat lezárulta után még mindig vannak, akik fotózkodnak vele, rákiabálnak az utcán. Ő mégis úgy érzi, másképp kell bizonyítania. Lánya egy gyönyörű monológban rá is világít ennek értelmetlenségére: „(e)gy olyan könyvből csinálsz színházat, amelyet hatvan éve írtak, ráadásul ezer fehér embernek, akiket csak az érdekel, hogy az előadás után hol igyák meg a kávéjukat.” Ezzel érezteti apjával, mennyire elhaladt a férfi mellett az élet, hiszen nincs Twitter-, de még Facebook-fiókja sem, ergo nem is létezik, hisz csak az számít, ami ezeken a felületeken zajlik. Később Riggan megemlíti, a darab kezd az ő szerencsétlen életére hasonlítani, s a deszkákon állva ki is mondja, amire a lánya rávilágított: nem is létezik.

Nem nehéz felismerni azt sem, milyen sokban rímel a mű Michael Keaton valós életére. A színész legnagyobb sikerét Batmanként érte el, két részben formálta meg a Denevérember karakterét (másodjára 1992-ben – a Birdman utolsó részét szintén ’92-esként emlegetik). Ezt követően ugyan játszott még jobb filmekben (Sok hűhó semmiért, Gyilkos donor, Jackie Brown), a kétezres évektől viszont kevés említésre méltó megmozdulása volt. A Birdman legalább akkora jutalomjáték neki, mint anno A pankrátor Mickey Rourke-nak: mindketten a showbiznisz egykor megbecsült alakjai, akiknek kisiklott a karrierje, de még egy esélyt kapnak a bizonyításra.

birdman-4.jpg
Egyébként szokatlan Iñárritutól, hogy képregényes témához nyúl, mindenesetre megmarad így is a művészfilmek terepén, egy direkt groteszk vízión kívül inkább ironizálásra használja a rajzolt szuperhősök mozgóképesített világát („Bassza meg, már mindenkire ráaggattak egy kosztümöt?”; „Fele olyan tehetséges sincs, mint te, de megcsinálta a szerencséjét abban a bádogember jelmezben.”). Emellett jól megkapják a magukét az újságírók is (kezdve az okostojás, szikkadt álértelmiségin és a butuska, szenzációhajhász bulvármacán át egészen a magát istennek képzelő, pökhendi, címkéző kritikusig), de még saját magát is kineveti (Riggan a megcsalt férj szerepében úgy néz ki, mint maga a direktor). Mindenesetre az is jelzésértékű, hogy Keaton mellett Edward Norton (A hihetetlen Hulk) és Emma Stone (A csodálatos Pókember 1-2.) is játszott korábban képregényfilmben.

Maga a mű nemcsak tartalmában, hanem megvalósításában is nagyszerű. A rendező egy zseniális eszközt, a hosszú beállítást használta (két héttel a forgatás megkezdése előtt a nemrégiben elhunyt Mike Nicholsnak is vázolta ötletét, aki úgy vélte, ebből katasztrófa lesz). A bevezetőn és a záró szakasz előtti kis átkötésen kívül nem érzékelhetőek vágások, gyakorlatilag egyetlen beállításból láthatjuk az egész történetet. Persze fizikailag ez lehetetlen volna, mert látunk időugrásokat, maga az illúzió mégis teljesen magával ragadó, szinte beszippant minket a helyszín (a St. James Színház) poros, kanszagú öltözőivel, szűkös folyosóival, a tágas színpaddal, élő-lélegző utcafrontjával, a közeli kocsmával. Olyan érzésünk lehet, mintha színházat látnánk testközelből – a vászon egyedül attól foszt meg minket, hogy érezzük a cigarettának vagy Mike szoláriumozott bőrének a szagát, esetleg ránk fröccsenjen Riggan nyála, miközben beszél. Az operatőrt, Emmanuel Lubezkit hatalmas dicséret illeti. Mint ahogyan a zenét szolgáltató jazzdobost, Antonio Sanchezt is (nem ő jelenik meg az utcán és a konyhában dobosként), aki hangszerével önállóan is remek muzsikát szolgálat, jól aláhúzva az egyes jelenetek (többnyire zaklatott) hangulatát.

birdman-3.jpg
Azt nem állítom, hogy könnyed és könnyen emészthető popcornmozi lenne ez a film, de ritkán látni ilyen bravúrt nagyvásznon (külön öröm, hogy nem szinkronosan forgalmazzák). Szóval aki teheti, mindenképpen nézze meg, mert ha nem, Birdman vijjogása garantáltan belé fagyasztja a szuszt!

A cikk eredetileg a kulter.hu-n jelent meg Szeret(ve len)ni bolondulásig címmel.