Hét főbűn, két nyomozó, egy hét a pokolban. Spoileres írás következik.

A Hetedik hozta meg David Fincher igazi elismertségét: sorozatgyilkos-thrillerét a koromsötét képek, az idegborzoló hanghatások, a precíz forgatókönyv és a könyörtelen befejezés a műfaj egyik legemlékezetesebb darabjává teszik. A rendező ezúttal szabadon dolgozhatott, és ez meg is látszik a főcímtől a záró képig egységes vizuális világon, amelynek hatása az eltelt húsz évben talán a legerősebbnek bizonyult a bűnügyi filmek csoportjában. A Hetedik gyér fényű tereivel, vallási motívumaival és megszállott gyilkosával számos film inspirálója lett nyílt utánzattól (Feltámadás; 1999), kliprendezői moralizáláson át (Az apokalipszis lovasai; 2009) dán tévéremekig (A híd első évada; 2011).

Egy sorozatgyilkos a hét főbűn megtorlójaként szedi áldozatait, és mindenkivel a saját bűnét szegezi szembe: a falánkot halálra eteti, a fösvény ügyvédnek a saját húsát kell kiporcióznia, a lusta drogkereskedőt egy évre az ágyhoz köti, a buja prostituálttal egy falloszként használt késsel végez, a szépséges, kevély modellt elcsúfítja. Az irgalmat nem ismerő és nyomokat nem hagyó őrült a hét minden napjára egy bűn megtorlását időzíti. A nyomában lévő két detektív, a nyugdíjba készülő Somerset (Morgan Freeman) és a pályája elején álló Mills (Brad Pitt) a sötétben tapogatózik. Ezt vehetjük szó szerint is, mert a filmben kb. másfél óráig jóformán nincs világos kép, a belső terek félhomályosak, az ég borult, az eső szinte állandóan esik. A ’40-es évek film noirjainak hangulatát talán senkinek sem sikerült ennyire modernné tennie, s ebben óriásiak az operatőr, Darius Khondji érdemei. (Sajnálhatjuk, hogy később már nem dolgozott együtt Fincherrel, pontosabban a Pánikszoba forgatásának elején vesztek össze, s azt a filmet már Conrad W. Hall fejezte be.)

Az elkövető által szándékosan hátrahagyott nyomok elvezetik a rendőröket az újabb áldozatokhoz, de a rejtély megoldásához nem. A gyilkos, John Doe öt főbűn megtorlása után önként jelentkezik a rendőrségen, ám a nyomozók és a nézők számára is csak a film végén derül ki − a kietlen, ipari tájba helyezett finálé, illetve az odáig vezető autózás feszültségének betetőzéseként −, hogy mesterkedései révén egyetlen bűn sem marad megtorlatlan.

A hét filmbeli áldozat közül három nő, de mindegyikük, még Mills felesége, Tracy (Gwyneth Paltrow) is csak mellékszereplő. Viszont ő az egyetlen, aki nem valamilyen bűne miatt lesz a sorozatgyilkos áldozata, hanem az ő halála kell Doe saját bűnének elkövetéséhez és Mills haragjának előhívásához.

A két rendőr szinte mindenben (kor, bőrszín, műveltség, habitus) ellentéte egymásnak, és a gyilkosságokról is ellenkező véleményt alakítanak ki: a fiatalabbik szerint egy őrülttel van dolguk, aki csak szórakozásból követi el tetteit, a tapasztaltabb viszont pontosan kidolgozott tervet sejt a bűntények mögött. Kettejük eleinte fagyos viszonya Tracy vacsorameghívásának köszönheti enyhülését. Legelőször abban értenek egyet, hogy a gyilkos még nem fejezte be a művét azzal, hogy feladta magát.

John Doe Isten nevében végez a halálos bűnök elkövetőivel, mert szerinte nincs ártatlan ember, mindenki megérdemli a büntetést. Önmagát sem tekinti kivételnek, egy bűnt ő is „elvállal”. Nevével elrejti igazi identitását, korábbi életét: az Egyesült Államokban az azonosítatlan holttesteket, illetve az eltűnt személyeket szokás a John Doe névvel jelölni. Tökéletesen kidolgozott és precízen végrehajtott tettei ördögi figurává teszik, ezt hangsúlyozza a sántasága, majd piros rabruhája is. A gyilkosságokat hét nap alatt követi el, utalva ezzel a teremtésre, mégha ő inkább „fordított genezist” visz is véghez. (Kömlődi Ferenc: Pokoljárás. Filmvilág, 1996/12. 28. o.). Klasszikus irodalmi művekben (Dante, Milton, Shakespeare) és a Bibliában keres útmutatást tettei végrehajtásához és azok igazolásához. Az eseményeket végig ő irányítja, csak arra nem számít, hogy a kivételes művek könyvtári olvasóiról adatokat gyűjt az FBI, s végül ez vezeti nyomra a rendőrséget. Az áldozatai életét kontroll alatt tartó gyilkost egy nála is erősebb ellenőrző hatalom figyeli. Fincher filmjében tehát az élet több szinten is manipulált, egyrészt az emberek sorsát egy bomlott elme tervei alakítják, másrészt egy majdhogynem totális és láthatatlan hatalom a legszemélyesebb cselekvéseket is számon tartja. Ez a paranoid félelem már megjelent a Végső megoldás: Halál mindenható Társaságának képében, de majd a rendező következő művében, a Játsz/mában kap hangsúlyosabb szerepet.

A Hetedik (Somerset a film egészéhez nem illeszkedő zárómondatait leszámítva) kiábrándítóan sötét képet fest az ezredvégi életről. Nincs megváltás, sem boldog befejezés; az ártatlanság kegyetlenül megbűnhődik, a párkapcsolat összetartó, védő szerepe megszűnik, a bűn üldözője is bűnössé válik. A film máig ható erejét annak is köszönheti, hogy az ironizálásra hajló korszellem ellenében végig kitart súlyos kérdésfelvetései és morális tétjeinek komolysága mellett. Fincher második, „egész estés” művében olyan nagyvárost álmodott vászonra, amelyben Isten valahol egy felhőkarcoló legtetején lakik, az ördög viszont az esőáztatta utcákat járja, és a lelkek legmélyére lát.

A szöveg eredeti változata 2005-ben készült.