Mi a jó horrorfilm alapfeltétele? Semmiképp sem a rémségek kendőzetlen bemutatása, illetve az elborzasztó és ijesztő jelenetek halmozása. Sokkal többet nyom a latban a hangulat, a néző bevonódást segítő árnyalt karakterábrázolás, és az sem árt, ha a műfaj szörnykészletét emlékezetes, új taggal sikerül bővíteni.

Az amerikai rendező, David Robert Mitchell második alkotása mindhárom fent említett követelménynek megfelel. A kamera hosszú kocsizásokkal festi le a detroiti családi házakat, a tengerpartot, majd a külváros pusztulásra ítélt épületeit, miközben minimalista szintetizátorzene (a Disasterpeace művésznéven dolgozó Richard Vreeland munkája) növeli a feszültséget.

A film főszereplője a Jay nevű főiskolás lány (Maika Monroe), akit baráti társasága próbál megmenteni a rá leselkedő életveszélytől. Jay egy autós szeretkezés után lesz elátkozott személy: új barátja így adta át neki a „valamit”, ami ettől fogva már a lányt fogja követni. A lény felveheti bárkinek az alakját, leendő áldozatához nem szól, nem rohan utána, nem vádolja, csak kérlelhetetlenül a nyomában jár, akár a megtestesült halál. Az átkot továbbadni csak egy újabb szexuális aktussal lehet, de ennek morális következményei sötét árnyékként kísértik a filmbeli fiatalokat.

A Valami követ John Carpenter horrorfilmjeinek (elsősorban a Halloween - A rémület éjszakája és A dolog) motívumaira épül, de a látványteremtéshez az amerikai fotográfus, Gregory Crewdson szürreális kisvárosi látképei szolgáltak mintául. Mitchell mindezeket a hatásokat friss nyelvvel, kreativitással és aktuális kérdésekkel teszi korszerűvé. A székhez szögező történet a Z generáció sok olyan, mélyben lappangó félelmét érinti (alkalmi kapcsolatok és szerelem, a család helyét átvevő kortárs közeg, felelősségvállalás), melyek egyben a felnőtté válás lépcsőfokait is megtestesítik. Bár a film esetenként irányt téveszt, dermesztő atmoszférája és hátborzongató jelenetei után egy darabig még óvatosan méregetjük majd az utcán felénk közelítő embereket.