A témában készült számos könyv, film és sorozat erősen elültette a köztudatban, hogy a sorozatgyilkosok döntő többsége férfi. Ha a rémtettek elkövetőiként mégis szóba kerülnek nők, akkor azok vagy a kórházi dolgozók („fekete angyal”) vagy a férjgyilkosok („fekete özvegy”) csoportjába tartoznak. Az egy év alatt hétszer gyilkoló Aileen Wuornos egyik kategóriába sem illik bele, ugyanis a nő prostituáltként találkozott azokkal a férfiakkal, akiknek a megölése miatt 1992-ben a bíróság halálra ítélte.

Hogy miért kell feldolgozni egy többszörös gyilkos életét, és ily módon az áldozatai helyett inkább neki emléket állítani, azt valamirevaló producer legkésőbb a Zodiákus gyilkos történetének 70-es évekbeli popkulturális sikere óta nem kérdezi meg. Feltehetően Patty Jenkins rendező-forgatókönyvíró és Charlize Theron színész-producer sem sokat tépelődött morális problémákon, hiszen alig egy évvel Wuornos 2002-es floridai kivégzése után már mozikba is került közös munkájuk. Az életében először producerkedő Theron nagyobb alkotói szabadságot élvezve a lehető legmesszebb távolodott az alkatához illő és tőle megszokott szerepektől, vagyis a feltűnő, de kissé hideg szőkeség karakterétől. Aileen megformálásához jóval teltebbé vált, az arcát szeplőssé maszkírozták, és műfoggal adtak más jelleget neki. De nemcsak külsejében idomult a valós személyhez, hanem igyekezett annak férfias, pöffeszkedő viselkedését, trampli járását és nyers beszédmódját is visszaadni. Az érzelmileg megterhelő jelenetek sorában Theron teljesen eltűnik a karakter mögött, a sztár egy pillanatra sem tolakodik előtérbe, A rém nézője egy súlyosan terhelt személyiség kétségbeesett vergődésének lehet szemtanúja.

Patty Jenkins (akinek máig ez az egyetlen mozifilmes rendezése) az elején csak felvillantja a főszereplő gyerekkorát, és ugyanígy bánik a börtönbeli utolsó évekkel is. A cselekmény inkább az Aileen és szerelme, Selby (Christina Ricci) közötti viszony hónapjaira koncentrál, amelyek részben a gyilkosságok idejével is egybeesnek. A film kettejük megismerkedésével, egy bárban töltött görbe estével kezdődik. A bátortalan, szeretetre éhes lány szerepében az apró termetű Ricci olyan kamasznak tűnik, aki felnéz a vagánykodó, sokat látott, idősebb Aileenre, így sajátos szülő-gyerek viszony is kialakul közöttük. Bár ellentétes a hátterük és a jellemük (Selby a családi befolyás elől menekül, Aileen épp az öngyilkosságot fontolgatja), mindketten vágynak egy bensőségesebb viszonyra, a feltétel nélküli elfogadásra. A film kettejük egymásra találását hitelesen bontja ki, megértően viszonyul a két nőhöz, főleg Aileen „ma itt, holnap ott”-természetéhez, így amikor elérkezünk az első gyilkossághoz, a néző nem tudja elítélni a főszereplő – nem mellékesen önvédelemből végrehajtott – tettét.

A rém nagyrészt Aileen szemszögéből ábrázolja az eseményeket (többször az ő belső monológját is halljuk), de azért nem menti fel a felelősség alól. Például az álláskeresés szinte szatirikus jeleneteiben érzékelteti a nő korlátoltságát (minden képzettség és tapasztalat nélkül akar jogi asszisztens lenni), és meggondolatlan, nagyzoló tetteit is rendre kiemeli. A nő kétségbeesetten próbálja elkerülni, hogy újra az utcán kelljen dolgoznia, a pénztelenség és Selby követelőzése azonban mégis erre kényszeríti. A film szerint a további gyilkosságok motivációját a nő által megérzett hatalom és bosszúvágy jelenti, hiszen Aileen igyekszik indokot találni arra, hogy miért végezzen valakivel: második áldozatát pedofilnek bélyegzi, a következőt szadistának próbálja beállítani. Pisztollyal a kezében vág vissza minden őt ért sérelemért és megaláztatásért. A filmben a férfiak csak mellékszerepekben bukkannak fel, főleg Aileen kuncsaftjaiként. A többségük ellenszenves vagy szánalmas alak, de ahogyan áldozattá válnak a közülük szimpatikusabbak is (a nyugdíjas rendőr, a segítőkész leendő nagypapa), úgy kerülünk egyre távolabb a főszereplőtől. Aileen tetteit ekkor már csak a pénzszerzés indokolja, így a filmből teljesen eltűnnek az egyébként sem erős feminista felhangok.

A forgatókönyv belülről ábrázolja a két nő kapcsolatát, ezért a kamera is gyakran hozza közel a szereplőket a nézőhöz. A rendezőnő a kelleténél talán többször enged utat az érzelmeknek, a buszpályaudvari búcsú már kifejezetten melodramatikus jelenet. Mivel Aileen nem veszi észre, hogy Selby lusta, éretlen és igazából nem méltó az önfeláldozó szeretetre, csak a befogadó szemléli egyre kritikusabban a párkapcsolatot. A két nő utolsó telefonbeszélgetésekor, amelyben a premier plánból fokozatosan nyitó kamera a néző előtt leplezi le Selby kétszínűségét, megint közelebb kerülünk a főszereplőhöz, aki erkölcsileg, minden kegyetlensége ellenére is, szerelme fölött áll.

A rém egy olyan ember története, aki sosem adta fel, hogy kitűnjön a tömegből („Marylin Monroe-t is egy büfében fedezték fel”). Az őt csak szexre használó férfiaktól is azt várta, hogy majd az egyikük meglát benne valami többet, különlegeset. Valójában a szeretethiány űzi őt kocsmától sikátorig, egyik országúttól a másik motelig. Tragédiáját fokozza, hogy amikor sorozatgyilkosként tényleg kiemelkedik a tömegből, tettei miatt már senkihez sem kerülhet igazán közel. Úgy jár, mint gyerekként az óriáskerékkel: minden vágya volt, hogy felülhessen a Monsterre, de szinte azonnal rosszul is lett rajta. Patty Jenkins filmjében Aileen igazából nem rém, hanem olyan eldurvult, beszűkült tudatú, a következményekkel nem számoló ember, akiből az őt körülvevő világ szörnyetegei évtizedek szívós közönyével és kegyetlenségével öltek ki szinte minden humánumot.