Az utóbbi években A majmok bolygója folytatásai mellett elköteleződő Matt Reeves rendező 2008-as Cloverfield című filmje leginkább a kiváló stratégiával felépített reklámkampányáról híresült el: cím nélküli előzetes, a lefejezett Szabadság-szobrot ábrázoló plakát, a közösségi portálokon felhasználótól felhasználóig terjesztett rövid vírusvideók csigázták fel iránta a nézői érdeklődést, amely aztán százhetvenmillió dolláros bevételig röpítette az alkotást.

Persze a kasszasikerhez a rafinált marketingfogásokon túl kellett a dokumentarista formanyelv és a katasztrófafilm hatásos ötvözete is, amelynek nézői és kritikusi visszhangja azonnal felvetette a folytatás lehetőségét.

Aztán mégsem a megszokott álomgyári forgatókönyv érvényesült, hiszen eltelt nyolc év, és a kósza pletykák után a közönség csak akkor szerzett tudomást „az új részről”, a Cloverfield Lane 10-ről, amikor azt már több mint egy éve leforgatták. Mint kiderült, az eredetileg teljesen önálló sztorit csak menet közben igazították hozzá a Cloverfield világához, hogy ezzel ne csak a folytatás „kötelességének” tegyenek eleget, hanem a franchise leendő kiépülésének is utat nyissanak. Ehhez az eredeti The Cellar (A pince) címet is meg kellett változtatni, ami a könnyebb eladhatóság szempontja mellett azzal a hátránnyal jár, hogy a 2008-as mű ismerői erős prekoncepcióval ülnek be a moziba. Ők a Cloverfield szó hallatán földönkívüli támadást, óriásszörnyet, posztapokalipszist, illetve a mindezekre adott magyarázatot várhatják a folytatástól. Az elsőfilmes Dan Trachtenberg munkája (melyről spoileresen írok) keveset teljesít ezekből az elvárásokból, ennek ellenére kár volna szó nélkül elmenni mellette.

A harminc év körüli Michelle (Mary Elizabeth Winstead) autóbalesete után egy pincében tér magához, infúzióra van kötve, jobb lábát a falhoz bilincselték. Fogva tartója az idősödő, testes Howard (John Goodman), aki szerint ez a föld alatti bunker az egyetlen biztonságos hely, mert odakint nukleáris vagy vegyi támadás tette mérgezővé a levegőt. Harmadik szereplőként Emmett (John Gallagher Jr.) csatlakozik a duóhoz; egykor ő segített Howardnak a rejtekhely felépítésében. A cselekmény során végig Michelle nézőpontja érvényesül, vele együtt értesülünk az állítólag világméretű katasztrófa részleteiről. Kételyeink leginkább Howard paranoid viselkedéséből, illetve a külvilág „láthatatlanságából” adódnak, bár a film címe eleve jó alapot szolgáltat a nézői többlettudáshoz. A fokozatos információadagolás igen nagy feszültséget generál, és az érdeklődés fenntartásában a remekül teljesítő színészek mellett a kiváló ütemben érkező fordulatok is segítenek. Az előzményt ismerő néző számára persze az lesz a legizgalmasabb kérdés, hogyan kapcsolódik ez a történet (amelynek formanyelve, helyszíne és a szereplőgárdája is teljesen új) a korábbihoz. A tájékozatlanabb befogadók oldalát viszont talán M. Night Shyamalan A falu (2004) című filmje óta nem furdalhatta ennyire a kíváncsiság: mi lehet a falakon kívül?

A műfajok közötti átjárás az új epizódot is jellemzi, ha nem is olyan mértékben, mint az előzményfilmet. A melodrámai alaphelyzet (szakítás és az otthon elhagyása) hamar átvált pszichothrillerbe, amelyben a suspense és a sokk hatását csak Bear McCreary zenéje enyhíti. A film végén a sci-fi és az akciófilm jellegzetességei válnak uralkodóvá (pl. a Half-Life című számítógépes játékot idéző hőstettel), bár ezek olyan szervetlenül kapcsolódnak az addig látottakhoz, hogy a nézők egy része bizonnyal értetlenül hagyja majd el a vetítőtermet.

A cselekmény nagy részét kitevő bunkerjelenetek erős atmoszférájához azok a bizonytalanságok járulnak hozzá, amelyek a két férfi szereplő szándékait, állításait érintik. A pincevilágot megteremtő, irányító, ám instabil Atya, illetve a szelíd, áldozatkész, bár logikátlanul karakterizált Fiú oldalán a vigasztaló és tüzes Szentlélek teszi teljessé a profán Szentháromságot. A történet során a homályos hátterű lány jelleme változik a legtöbbet. Michelle tudja önmagáról, hogy a problémái elől folyton elmenekül, de a csapdahelyzetben egy percre sem mond le a szabadulás lehetőségéről. Egy idő után félelmeivel is szembe tud nézni, majd a zárlatban egy határozott, morális döntés meghozatalával válik érett személyiséggé.

A Howard által berendezett bunker valószínűleg sok tinédzserkorú lányát a szokottnál jobban óvó-féltő apa vágybeteljesítése lehetne: a pincéből a fiatal nem léphet ki, térerő nincs, a külvilág hírei nem jutnak be, a szórakozásról pedig a lány erkölcseit nem fenyegető tinilapok, társasjátékok, retróslágerek és kamaszfilmek gondoskodnak. Épp ezért Michelle-t legalább annyira a kíváncsiság, mint a „szülőről” való leválás motiválja a pince elhagyására, vagyis a történet a mai harmincasok megkésett önállósodásának allegóriájaként is értelmezhető. A hősnőt nem a film eleji szakítás, a jegygyűrű levevése teszi „nagykorúvá”, hanem a bunkerben töltött idő és az apafigura hátsó szándékainak felismerése indítja el azon az úton, amelynek végén megtalálja saját egyéniségét. Ehhez a szülő és a külvilág fenyegetéseit kell legyőznie. Ironikus módon, börtöne elhagyása után egy feltűnő ruha, egy üveg whisky és egy autó van nagy segítségére – vagyis mindaz, ami igazából csak egy tizenéves szemében számít felnőttesnek.

A Cloverfield produceri teendőit másodszor is ellátó J. J. Abrams és csapata 2008-ban a hét évvel korábbi terrortámadások felfoghatatlan voltát egy tényleg irreális történet keretébe ágyazta. Matt Reeves rendezése épp ezáltal vált képessé arra, hogy széles körben átélhetővé, a „talált felvétel” hatására pedig szinte tapinthatóvá tegye a pánik, az önzés, a gyász és az önfeláldozás kétségbeesett reakcióit. Az idei munka egy posztapokaliptikus nevelődéstörténet és egy börtöndráma kombinációja, amely egy már önálló fiatal felnőttet kényszerít bele a kiskorú szerepébe. Rámutat, hogy még érettebb fővel is nehéz megtalálni a szabadulás útját a családfői terror közegéből, és a kilépés új helyzete új problémákat hoz magával. Ha Abrams később is fenn tudja tartani a Cloverfieldnek ezt a szociális dimenzióját, társadalmi érzékenységét, akkor elnézhetjük neki azt a szemtelenséget, hogy egy olyan franchise fölött bábáskodik, amely bármilyen alapállásból, bármikor és jóformán bármivel folytatható lesz.

A cikk eredetileg a kulter.hu-n jelent meg 2016-ban.