„A rabszolgatartás napjainkban hatalmas üzlet. Egyszer láttam, amint egy gyereket eladtak hat töltényért. De nem tettem semmit.” Ha egy film ilyen komoly vallomással indul, akkor a néző reménykedhet egy súlyos, kortárs probléma feltáró megközelítésében, amely az etikai szempontot sem nélkülözi majd. A bizakodás még akkor sem alaptalan, ha a fenti mondatokat megfogalmazó főhőst nem egy nagy drámai színész, hanem Jean-Claude Van Damme alakítja.

Ernie Barbarash filmje végig a Moldovai Köztársaságban játszódik (bár a forgatás nagy része Romániában zajlott), és már a nyitójelenetével bevisz minket egy, az elrabolt gyerekeket prostitúcióra kényszerítő bűnszervezet titkos klubjába. Az ő karmaikból ment ki egy kisfiút az egykori zsoldos, Samson Gaul (Van Damme), aki ma már a rendőrségnek segít az elrabolt gyerekek felkutatásában. Egyszemélyes, robbantásokkal tarkított mentőakciója azonban tragikus következményekkel jár, négy fogva tartott kislány is életét veszti. Gaul ekkor végleg visszavonul, és apja hentesüzletét átvéve dolgozik tovább Kisinyovban. Magányát és az emlékeiben kísértő lányok képét ivással próbálja elviselhetővé tenni.

Amikor hat hónappal később a Moldovában vendégszereplő ketrecharcos, Andrew Fayden (Joe Flanigan) tizennégy éves lányát, Beckyt elrabolják, Gaul a követségen dolgozó fia (akit valóban a belga színész fia, Kris Van Damme játszik) unszolására kötélnek áll, és bekapcsolódik a keresésbe. Ahogy sejthetjük, hősünk hamarosan alvilági érdekek, korrupt közszolgák, hamis információk és dühös rendőrök hálójában találja magát.

A cselekmény leírásából látható, hogy a film a modern kori rabszolgatartást a gyermekek elrablására és kizsákmányolására szűkíti. Ám ezen a területen sem tud a felszínnél mélyebbre hatolni (a szőke és szűz lányok a legértékesebbek, egy arab sejk a legfőbb üzletfél), mert elsősorban az akciókra koncentrál, és a gonosztevők motivációit elfelejti kidolgozni. Amíg Fayden, a felesége és a lányuk is kap egy-két, a probléma megoldása felé vivő, a jellemüket árnyaló jelenetet, addig az emberrablók és megbízóik főleg a Kelet-Európához kötődő sztereotípiákat erősítik, a turisták félrevezetésétől a mindent átható korrupción át a virágzó szexturizmusig.

Barbarash nem játssza ki azt az adut, hogy Van Damme mellett egyenrangú partnerré tegye a kétségbeesett apát játszó Flanigant. Ez persze csak aláhúzta volna a filmben egyébként is meglévő Elrabolva-párhuzamot. A karate és az MMA nagy találkozása tehát nem jön létre, egyrészt mert Flanigan nem is harcművész, a belga akciósztár pedig adós marad mindennel, amiért a ’90-es években megszerethettük, és ami megkülönböztette őt pályatársaitól. Azt már senki sem várja, hogy túl az ötvenen a színész olyan ruganyos és atletikus legyen, mint fénykorában, de hogy az egész film alatt jószerével egy karaterúgásra sem futja tőle, az meglepő. A 2016-os Jean-Claude Van Johnson című leendő tévésorozat pilotepizódja a bizonyíték rá, hogy Van Damme, ha nevezetes spárgáját már nem is, de klasszikus pörgőrúgásait még ma is megcsinálja. A Hat töltény árában Van Damme épp leginkább egyedítő vonásának mond búcsút, és így olyan akcióhőssé válik, aki a film eleji késes leszámolás kivételével csak bombákat robbant, és sosem engedi fel a fegyver ravaszát.

Az egyenesen a DVD-piacra szánt alkotás a tévéfilmes képi világ és az elnyújtott játékidő mellett nem mentes a B-filmekre jellemző forgatókönyvi hibáktól sem. Ennek ellenére Barbarash munkája nem nélkülözi az izgalmakat, a fordulatosságot, a vért és a középrésztől eltekintve nem is ül le a cselekménye. A filmet nyitó mondatok morális dilemmája elsikkad ugyan, a mű ezért sem emelkedik ki a középszerből, de az utóbbi években a hőskarakterek mellett önkritikus (JCVD), ellenszenves (The Expendables – A feláldozhatók 2.) és önironikus (Jean-Claude Van Johnson) szerepeket is eljátszó Van Damme nyúzott, vívódó és vezeklő zsoldosként is bírja a néző rokonszenvét.