Egy svéd barkácshorror-rendező ígéretes bemutatkozása a moziban.

Egy hölgy lefekvéshez készülődik, kilép a fürdőszobából és lekapcsolja a folyosói villanyt. Néhány méterrel mögötte hirtelen feltűnik egy mozdulatlan árnyalak, akinek csak a sziluettje kivehető. Az asszony rémülten felkapcsolja a lámpát, de az előszobát üresen találja. Amint újra lekattintja a villanyt, az árny ismét megjelenik, majd a fény hatására megint eltűnik, mire a hősnő rémülten keres menedéket a hálószobájában. Erre az egyszerű, de hatásos alapötletre épül a svéd alkotó, David F. Sandberg 2013-as Lights Out című, milliós Youtube-nézettséggel büszkélkedő, díjnyertes rövidfilmje is.

A kortárs mozgóképi rémisztgetés guruja, James Wan (többek között a Fűrész, az Insidious és a Démonok között 1-2. rendezője) fantáziát látott Sandberg eddigi munkásságában, így lehetőséget és közel ötmillió dollárt adott neki, hogy bővítse mozifilmmé a háromperces Lights Outot. A skandináv rendező 2013 óta készült nyolc rövidfilmje erős tematikai és stiláris rokonságot mutat, vagyis debütáló nagyfilmje nemcsak egyetlen előzményre vezethető vissza. Sandberget egyértelműen a természetfeletti horror műfaja vonzza, a néhány perc alatt lejátszódó események mind a nyolc alkotásában a hétköznapi világ irracionális és dermesztő kizökkenését ábrázolják.

Leginkább a tárgyak válnak „árulóvá”, például a telefon kamerája nem létező dolgokat mutat (Cam Closer), egy fotón lévő személy megváltoztatja a helyét (Pictured), egy ajtó folyton távolabb kerül a közeledő embertől (Not So Fast), vagy a gardrób megsokszorozza a beléhelyezett tárgyakat (Closet Space). E rendellenességek egyetlen szemtanúja a többnyire magányosan élő nő (mindegyik műben a rendező felesége, Lotta Losten alakításában), aki a bosszankodás, az értetlenség, majd a félelem és a pánik fokozatain át jut el a felkavaró megoldásig. Ritkábban ugyan, de a bonyodalom tragikomikus feloldása is előfordul, például a Not So Fast vagy a Closet Space esetében. Sandberg rövidfilmjeiben a kizökkent valóság már nem állítható helyre, a természetfeletti eseményekre a rendező ritkán kínál magyarázatot (a Not So Fast a kivétel), inkább hagyja, hogy világunk részeként, esetleg egy zavart tudat kivetüléseként tekintsünk a meghökkentő eseményekre és a bizarr alakokra.

Sandberg kiválóan ért a feszültségteremtéshez, a nagy csendeket szokatlan zörejekkel töri meg, kamerája félve tekint be egy-egy szobába, folyosózugba, de nézőit a bevillanó démonpofák látványától sem kíméli meg. Rövidfilmjeit minimális költségvetéssel forgatta, munkáinak ő volt az írója, operatőre, vágója, esetenként szereplője és zeneszerzője is, helyszínként pedig a saját otthonát használta. Hazai pályáját elhagyva ezen tevékenységek jó részéről, érthető módon, le kellett mondania, de stílusjegyeinek többsége azért így is felismerhető maradt.

Az Amikor kialszik a fény nem árul zsákbamacskát, a lámpaoltáskor előbukkanó karmos árnyalak sziluettje a film első perceitől kezdve borzongat, és Sandberg bizonyítja, hogy a feszültség fenntartása hosszabb időre szabva sem okoz neki gondot. A rendező hű maradt a zárt terekhez, külső helyszíneken alig forgatott, és ehhez igazodik filmje plánozása is, amely jórészt félközelikre és kistotálokra épül. A szűk képkivágatok alkalmazása persze a horror műfaji alapjellemzője, hiszen a szélesebb teret megmutató képek hiánya megakadályozza, hogy a néző átlássa a közeget, felmérje, honnan érkezik majd a veszély. A szereplők világa hasonlóan szűk, a munkahely, az iskola csak jelzésszerűen villan fel körülöttük, baráti, szomszédi kapcsolat még úgy sem. A nem Sandberg által jegyzett forgatókönyv öt szereplőre fókuszálva meséli el egy súlyos depresszióval küzdő anya (Sophie) és gyermekei (a már önálló életet kezdő Rebecca, valamint a tíz év körüli Martin) történetét.

Míg a Lights Outtól a rém háttértörténetének kidolgozása nem volt elvárható, addig ez egy nyolcvan perces mozifilmben már nem spórolható meg. Az évtizedekkel korábbi, elmegyógyintézeti tragédia és annak traumatikus hatása régi fotók és hangfelvételek alapján, izgalmasan kezd kibomlani, de érzésem szerint a sztori a végére sem áll össze logikus egésszé. A homályosság ebben az esetben nincs javára a filmnek, mert zavaró, hogy míg a korábbi események nagyon is kézzel foghatónak állítják be a rémet, addig a finálé mentális okokra vezeti vissza a szörny létét.

A forgatókönyv hiányosságai ellenére az Amikor kialszik a fény nem érdektelen munka. A fénytől megriadó, de a sötétben megállíthatatlan árnyalakkal való harc számos ötletes megoldásra ad alkalmat Sandbergnek és operatőrének. Az okostelefon fénye, a slusszkulccsal távolról felvillantott reflektorok, vagy az UV-lámpa mind jól mutatnak a vásznon. Ugyancsak őket dicséri az ügyesen átkötött flashback Rebecca gyermekkori emlékéhez, valamint a gyakran alkalmazott alsó kameraállás, amely nemcsak Martin, hanem a rejtőzködő, gyakran leguggoló démon szemszögét is visszaadja. Mindezek ellensúlyozzák a történetmesélés már említett problémáit, illetve a kevéssé kidolgozott karaktereket, a néhol kiszámíthatóan érkező ijesztgetéseket.

A svéd rendező egyelőre nem a műfaj, hanem önmaga alkotói határait keresi, de kisfilmjei szűk közegéből dicséretes módon lépett át a profik közé. Első nagyfilmjével olyan új rémet kreált, aki nevet ad a sötétségtől való félelmünknek. Teremtménye azért igazi mozidémon: gyorsan elillan, amint felgyulladnak a fények.

A kritika eredetileg a kulter.hu-n jelent meg.