Filmrajongóként, még inkább a műfaji filmek rajongójaként szerintem nincsen azon semmi meglepő, hogy magam is odáig meg vissza vagyok az olasz filmgyártás hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre tehető aranykoráért, amikor is a talján fenegyerekek gyakorlatilag bármit megtehettek, hihetetlen mennyiségű klasszikust szabadítva ezzel a világra.

Az itáliai mesterek ráadásul nem csak azon igyekeztek, hogy kifacsarják a zsánerekben rejlő lehetőségeket, hanem nagyszerű újításokkal, s gyakorta (akár szó szerint is) vérfrissítéssel éltek: gondoljunk csak a westernekre, a horrorokra vagy éppenséggel a krimikre (vagy az utóbbi kettő kombinálásából megszületett giallóra). És bár a stúdiók a legtöbb esetben csupán a gyors és minél nagyobb profitszerzés vágyával adták áldásukat egy-egy alkotás megszületésére, a kreatív folyamatban részt vevők (rendezők, zeneszerzők, írók, operatőrök, színészek) ha nem is mindig egyszerre, de sokszor kaptak az alkalmon, hogy megcsillanthassák zsenialitásukat.

E kis felvezető után térjünk rá cikkünk tárgyára, A rendőrség megköszöni című opuszra. Szerencsések lehettek a hetvenes években moziba járó honfitársaink, hisz anno ezt a művet is bemutatták itthon (mint ahogyan például a szintén zseniális Mint a bagoly nappalt), de szerencsére az internet adta lehetőségeknek hála végre magam is megtekinthettem Steno rendőrségi drámáját.

Irigylem az olasz társadalmat, hogy azzal együtt, amennyire romlott, véres és korrupt rendszerben élik mindennapjaikat, mernek erről beszélni, meg merik ezt mutatni. A szervezett bűnözés (maffia), a politika és a gazdasági érdekek szentháromságának kusza és sötét világa remek táptalaja a krimiknek, ahol a leggyakrabban magukra maradt főszereplők szállnak szembe az arctalan ellenséggel, s sorsuk nem is lehet más, mint a bukás, esetleg a részsiker (lásd például az überklasszikus A Polip-sorozatot). Kár, hogy hazánk semmilyen körülmények között nem képes így szembenézni sem a múltjával, sem pedig a jelenével.

A bűnügyi filmek alműfaját képező, főleg a kőkemény rendőrhősöket (Piszkos Harry olasz örököseit) előtérbe állító poliziottescók is hasonló alapra húzhatóak fel. Egy vagy több bűntény megtörténte után a rend őrei nyomozni kezdenek, ám a szálak felgöngyölítése egyre bonyolultabbá válik, míg gyakorlatilag oda lyukadunk ki, ahonnan indultunk: a társadalmi gépezet a megszokott rend(?) szerint működik tovább, a bűnösök az árnyékba húzódva folytatják üzelmeiket, az ellenük küzdők pedig vagy fejet hajtanak nekik, vagy fejetlenül végzik valahol a híd alatt.

A rendőrség megköszöni Bertone felügyelője (Enrico Maria Salerno) szintén tehetetlen: a kormányintézkedések megkötik az ő és kollégái kezét, a bűnözők kényükre-kedvükre tevékenykednek. Épp ezért próbálja megragadni a kínálkozó lehetőséget: midőn két szökött rablógyilkos kézre kerítése (vagy inkább likvidálása) láthatóan gyorsabban megy az alvilágnak, ezzel próbál meg rávilágítani a tisztes rendőrségi munka lehetetlenségére. Ez persze nem várt fordulatokhoz vezet, mivel a nyomozás során a felsőbb körökig vezetnek a szálak...

A jól felépített (bár picit lassú folyású) cselekménnyel felvértezett, a pörgős és kellő mennyiségű akciójelenettel fűszerezett bűnügyi dráma természetesen (vagy sajnos) roppant kiábrándító (és éppen emiatt realista), éppen ezért mindenképpen ajánlott a megtekintésre. A címmel ellentétben azonban köszönet nem lesz benne.