Szellemkutya (Ghost Dog: The Way of The Samurai, 1999)

Isten éltesse Jim Jarmuscht, ma 61 éves!

ghost_dog1.jpg

A különböző kultúrák párbeszédének lehetőségei Jim Jarmusch valamennyi filmjében központi helyet foglalnak el. Európaiak (Florida a paradicsom; Törvénytől sújtva), távol-keletiek (Mystery Train) kommunikációs nehézségei az Egyesült Államokban elsősorban a nyelvbe zártságot, két kultúra távolságát mutatják meg, és emellett vagy inkább ezen keresztül az egy nyelvet beszélők kiüresedett kapcsolatait is. A Halott ember című westernje a saját hagyományhoz való viszony problematikusságát viszi színre, míg az 1999-es Szellemkutya az időben és térben is távoli szamurájtradíciók az ezredvégi Amerikába adoptálásán keresztül új színnel bővíti Jarmusch alkotói palettáját. A két utóbbi film abban is rokonságot mutat, hogy ezekben a rendező műfajfilmes tradíciókhoz kapcsolódik, ugyanakkor problematizálja is azokat.

A Szellemkutya hőse a nagyvárosi gettóban élő, fiatal fekete, aki – miután a helyi olasz maffia egy kisfőnöke (Louie) megmenti az életét egy utcai balhé során – hálából hűséget fogad urának és kötelességtudó szamurájaként bérgyilkosa lesz a címbeli néven. Hallgatagon, magányosan él galambjai közt egy bérház tetején, láthatatlanul, hatékonyan és erkölcsi aggályok nélkül teszi el láb alól a maffia ellenfeleit. Egy tévedés folytán azonban az ő személye is kényelmetlen lesz az olaszoknak, ezért likvidálása mellett döntenek.

A film cselekményét három szöveg egyszerre szervezi. A legfontosabb a Hagakure – A szamuráj könyve című hadászati mű, melyet Szellemkutya rendszeresen olvas és az olvasott szöveg az ő belső monológjaként a vásznon is megjelenik. Ezek az idézetek szorosan kapcsolódnak a cselekményhez, megmagyarázzák Szellemkutya tetteit (pl. az urához való ragaszkodást), segítik őt a döntésben (melyet hét lélegzetvétel után kell megtenni), a hős tanácsokat lát bennük (álca használata) stb. Vagyis ebben a könyvben keres cselekedeteinek ideológiát, és életfilozófiáját is a szöveg útmutatásai alakítják ki. Eszerint egy szamuráj minden nap elmélkedik a saját halálán, vagyis a véget élete szerves részének tekinti.

Emellett az idézetek egy része a film önértelmező tükreként is olvasható: „az apróságokra kell figyelni, mert ezekben rejlik a lényeg” halljuk a cselekmény beindulása előtt. Később, megtudjuk, hogy „a kor szelleme nem tér vissza, a korral együtt foszlik semmivé, ezért minden nemzedékből a legjobbat kell kihozni”. Szellemkutya számára mindez nem jelent problémát, a szamurájlét olyan szerepet jelent neki, amivel gond nélkül azonosulni tud, nemcsak a külsőségeivel, hanem a filozófiájával is. Az ezredvégi nagyvárosi környezetben létező központi figura képes valódi szamurájként élni és meghalni. A korszerűtlenség kérdése inkább az őt értetlenül szemlélő szereplők megnyilvánulásaiban ölt testet. A medvét lelövő hobbivadászokkal való találkozás érteti meg Szellemkutyával, hogy az ősi kultúrák inkább ellenszenvet váltanak ki kortársaiból, nem pedig törekvést a megértésükre. A főhős lelövi a két vadászt, de közben mintha ő is elbizonytalanodna: talán még vannak ősi kultúrák, de ami legkevésbé feltámasztható, az az élet és a természet tisztelete. Őt még eredeti tervétől is eltántorítja az, hogy puskája távcsöve elé egy madár repül. Figyelmeztetésnek veszi, hogy ne a könnyebbik utat válassza, hanem szemtől szemben küzdjön meg ellenfeleivel. Lelövi a medve gyilkosait, mint ahogyan galambjai elpusztításáért is bosszút áll. A medve magát Szellemkutyát jelképezi, hiszen a fagylaltos is hasonlatosnak találja őt és életmódját ehhez az állathoz.

ghost_dog2.jpg

Akutagava Rashomonja (Kuroszava A vihar kapujában című filmje is ezen alapul), ami kézről-kézre jár a filmben a másik nagy jelentőségű szöveg és cselekményszervező elem. Először a maffiafőnök lánya (Louise) olvassa, aki szerint „az ősi japán különös hely lehetett.” Szellemkutya tőle viszi el a könyvet, elolvassa, majd továbbadja a Pearline nevű kislánynak, aki szintén szeret olvasni. A lány ugyanazokkal a szavakkal adja majd vissza a könyvet, mint Louise, de még hozzáteszi, hogy legjobban az a történet tetszik neki, amelyben egy eseményt minden szereplő másképp mond el. A magyarul A cserjésben (más verzióban A bozótmélyben) címet viselő novella a Kuroszava-film alapja és az abszolút igazságot, az érdek nélküli cselekvést érvényes módon megkérdőjelező műként vált ismertté. Jarmusch el is rejti a filmben ezt az alaptörténetet, hiszen amikor Louie megmenti Szellemkutya életét, azt mindkettejük verziójában látjuk, ám Louie a rátámadó bűnözök ellen védte meg önmaga és ezzel együtt a fekete fiú életét, a megmentett viszont úgy emlékszik, hogy rá fogták fegyverüket támadói, Louie pedig közbelépésével megmentette. Mindkét verzió önigazolás. Szellemkutya számára ez új életének kezdete, szamurájjá válásához Louie adta meg a kezdőlökést, ezért tekinti őt urának. Louie számára csekélyebb jelentőséggel bíró epizód, sőt mintha szégyellné is magát miatta, legalábbis főnökei előtt, hiszen megmentett egy „niggert”. Az ő verziója tehát magyarázható azzal is, hogy nem meri beismerni a család előtt egy fekete utcagyerek megmentését, ezért állítja be úgy a történteket, mintha önvédelem lett volna. Ez ugyanolyan önző cselekedet, mint a Kuroszava-filmben az önmaguk szerepét pozitívan felidéző embereké.

A harmadik támpontot a tévés rajzfilmek jelentik, melyek előre jelzik a későbbi eseményeket, elsősorban a maffiózók számára. Az egyik epizódban galambok köröznek, a másikban Félix, a macska varázstáskával közlekedik, úgy, mint Szellemkutya a fegyvereivel és szerszámaival. A leszámolások alkalmával a tévében lövöldöző, párbajozó figurák láthatók. Ez ironikus fénybe állítja a szereplőket, hiszen mélységek nélküli rajzokhoz hasonlítja őket, másrészt posztmodern gesztussal a tömegkultúra és az elitkultúra közti különbségtételt is relativizálja, amennyiben egy tévés tucattermék ugyanúgy segítheti az ember önismeretének elmélyítését, mint Akutagava klasszikusa.

Nem mellékes persze az a tény, hogy a maffiózók mégsem látnak semmiféle saját életükre vonatkozó intelmet a rajzfilmekben. Jarmusch talán ezzel jelzi, hogy felettük már vészesen eljárt az idő, még a legegyszerűbb helyzetek értelmezésére is képtelenek. A velük szembeni irónia emellett még egy síkon is megjelenik, a hétköznapi szituációkban: tartoznak a bérleti díjjal, ezért kilakoltatás fenyegeti őket, pocakjukon alig ér össze a kardigán, fulladnak a lépcsőmászástól és tévedésből másokat fenyegetnek Szellemkutya helyett. Minden szempontból túllépett tehát rajtuk a kor, sem a hagyományosan erényüknek tekintett gyors és pontos gyilkolás, sem az önreflexivitás terén nem tudják tartani a lépést (kinevetik az indiánok és a feketék névválasztását, de a saját embereik közt is van Jóvágású és Kígyószemű). Ha mégis megpróbálják felvenni a ritmust, akkor nevetségessé válnak, mint a rappelő Sonny a fürdőszobában. Csak Vargo, a nagyfőnök érti meg Szellemkutyát, a végső leszámolásra figyelmeztető üzenetét is a háború költészetének nevezi, társai teljes értetlensége ellenére. Halála a többi gengszteréhez képest méltóságteljes, nem menekül, ellenfele jöttére csak bólint, mint aki tudja, hogy ennek így kell történnie, majd feláll, begombolja a zakóját, úgy várja a lövéseket. A családvezetői szerepet az ő lánya, Louise örökli, a Rashomon első olvasója, akinek ez a tulajdonsága azt ígéri, hogy talán új alapokra tudja helyezni a helyi maffia életét, bár a rajzfilmek az ő számára sem mutatnak túl önmagukon.

Egyébként is mintha az olaszok túl negatívan lennének bemutatva, nemcsak szerencsétlenkedéseikkel, hanem rasszizmusukkal, nőgyűlöletükkel (a haldokló Vinni egyenlővé teszi a rendőrnőt azzal, hogy lelövi, hiszen úgyis „egyenlő akar lenni velünk”) és a galambokkal szembeni kegyetlenségükkel is azt sugallja a film, hogy megértek a pusztulásra. A maffiózókat körbelengő irónia és negatív festés túlzásai kevésbé volnának feltűnőek, ha a címszereplőt is jobban érintenék, mert elviselhetőbbé tennék a helyenként erőltetett „szamurájkodást” (pl. Szellemkutya a tetőn vív, pisztolyát pedig úgy teszi el, mintha kardot forgatna).

ghost_dog3.jpg

A film mindenestre folytathatónak, átörökíthetőnek mutatja más népek, korok szokásait napjainkban, melyet a nyelvi korlátok sem akadályoznak meg. Erre utalnak Szellemkutya és a francia Raymond közös jelenetei, melyekben mindketten saját anyanyelvükön beszélnek, mégis megértik egymást, sőt ugyanazt mondják. A hagyományba való beágyazottságot szemlélteti a főhős több tulajdonsága: rapzenét hallgat, vastag nyakláncot és fonott hajat hord, az utcákon tiszteletnek örvend. Ezen kívül olvasta a Frankensteint, mely előképe a filmbeli eseményeknek, hiszen Louie saját „teremtményével” kerül szembe, akárcsak a Shelley-regény doktora, de egy finom célzás is egyben Jarmusch részéről, hiszen Szellemkutya jegyzi meg, hogy a könyv jobb, mint a film. A végső leszámoláskor a klasszikus westernre, a Délidőre is utal a címszereplő, vagyis mindezek azt jelzik, hogy nem szakad el gyökereitől, egyszerre több kultúrában is otthonosan mozog. Ugyanakkor ez a viszony sem statikus, hiszen a három autólopás alkalmával három különböző stílusú zenét tesz be a lemezjátszóba: először rapet, aztán nyugodtabb, kevésbé pattogó funkyt, végül pedig egy disszonáns, improvizatív dzsesszalbumot. Ez a folyamat nem annyira a saját múltban való mind mélyebb megmerítkezést jelenti, sokkal inkább egyfajta meghasonlást, a főhős talajvesztését. Jarmusch emellett mással is jelzi Szellemkutya elbizonytalanodását, például azzal, hogy a francia fagylaltos megmutatja barátjának az egyik ház tetején hajót építő férfit. Szellemkutya ekkor saját életére pillant: éppoly haszontalan szamurájként élni napjainkban, mint hajót ácsolni egy háztetőn. De éppoly költői is, sugallja a film.

A Jarmusch munkáira jellemző nyugodt, szemlélődő stílus ez alkalommal elégikussággal párosul. Már a nyitóképek is mintha egy galamb szemével láttatnák a nagyvárost, annak szép embertelenségében. Szellemkutya éjszaka indul útra, akár egy ragadozó, de a temető mellett elmenőben csókot dob az egyik sír felé. Talán az a lány nyugszik itt, akinek fényképe ott lóg a főhős szobájának falán. A szamuráj másfajta szemléletét jelzi a lassú ritmus és a vágás finomságai, a jelenetek közti váltásban gyakori az áttűnés, a szamuráj mozdulatait pedig úsztatott, összecsúszó képek teszik nem evilágivá.

Utolsó tette már tudatos vállalása a halálnak: pisztolyát kiüríti, könyveit továbbadja, ezzel tudását átörökíti, majd ura elé áll. Kettejük párbaja két kihalóban lévő kultúra találkozása. Louie megöli a fegyvertelen főhőst, elpusztítja azt, akinek ő adott (új) életet. Ezzel méltatlanná válik arra, hogy a szamurája urának tekintse őt, de a paradox helyzetben épp a szamuráj halála bizonyítja ura gyengeségét. A gengszter büntetése csak jelképesen történik meg: a menekülő férfira a kislány rálő Szellemkutya üres pisztolyával, Louie meg is billen, mintha eltalálták volna.

De a szamurájhagyomány talán nemcsak egyszeri megjelenése volt Szellemkutya élete. Az utcán mesternek kijáró tisztelettel köszönti őt egy terepruhás fiú (akit a film zeneszerzője, The RZA játszik), de ennél fontosabb a Pearline nevű fekete kislány, aki szintén elolvassa a Rashomont és a film végén a Hagakurét is. Hogy a kislány akár Szellemkutya örökébe léphet az is alátámasztja, hogy az utolsó idézetet („a vég minden számára nagy jelentőséggel bír”) már az ő hangján halljuk, miközben pizsamában ül a padlón az anyukája lábainál a konyhában. Ruháját egyébként medvék díszítik.

Az idő nem fordítható vissza, a kor szelleme együtt pusztul a korral, ami létrehozta, amely táplálta. De mi történik akkor, ha nem egyértelmű mi is az adott kor főcsapása, ha nincs, ami irányt mutasson, ha nincsenek evidenciák és örök igazságok, ha már mindent elmondtak előttünk mások, és a határok összemosódtak? Mit lehet tenni egy olyan korban, mint a miénk? Jarmusch filmje erre a kérdésre keresi és találja meg a választ: ha nincs kitapintható korszellem, bármelyik tegnapelőtti időszak feltámasztható, akár a legnagyobb komolysággal is, hiszen nevetséges csak a tegnap lehet.

jim_jarmusch.jpg

(Ez az elemzés a Filmvilág pályázatára készült 2004-ben, A kor szelleme címmel.)