Testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers, 1978)

Philip Kaufman 1978-as műve a mai napig izgalmas és gyomorszorító paranoia-thriller.

invasion_of_the_body_snatchers-1978.jpg

Az amerikai filmgyártás egyik legjobb mesterembere, Don Siegel (Piszkos Harry, Lángoló csillag, Szökés az Alcatrazból, A mesterlövész, Charley Varrick stb.) 1956-ban forgatta le A testrablók támadása című filmjét, amely Jack Finney ötletén alapult, s remek látleletet nyújtott az akkori kor hidegháborúval feszültté tett mindennapjairól, hiszen szimbolikusan azt láttatja, hogyan szivároghat be az ellenség (jelen esetben egy földönkívüli életforma) az átlagemberek mindennapjaiba, s forgathatja fel észrevétlenül azok megszokott világát.

Philip Kaufman jó húsz évvel később nyúlt hozzá ehhez az izgalmas alapanyaghoz, s forgatott belőle egy olyan mozit (nevezhetjük talán remake-nek is), amelyet a kelleténél talán ritkábban szokás emlegetni, ám így is le merem szögezni: apróbb hibái ellenére talán az egyik legjobb inváziós paranoia-thrillerrel van dolgunk.

San Franciscóban járunk, ahol egy esős napon minden a megszokott kerékvágásban zajlik, az emberek dolgoznak vagy már hazafelé tartanak, az autók dübörögnek, a város átlagos rend szerint „lélegzik”. A gyerekek a parkban virágot szednek (Robert Duvall bizarr cameója!), s Elizabeth (Brooke Adams) is magával visz egyet. Másnap aztán párja furcsán kezd viselkedni, hűvösen és érdektelenül viszonyul kedveséhez, aki ezt megérezve, beszámol róla barátjának, Matthewnak (Donald Sutherland). Az ügy egyre szokatlanabbá kezd válni, hasonló esetek kezdenek felmerülni (zseniális az autós beszélgetés a két főszereplő között, amelyet feszült pillanatok szakítanak és zaklatnak fel, s ahol az 1956-os változat főhősét alakító Kevin McCarthy cameózik egyet), így Matthew azt javasolja a nőnek, beszéljen ismert és elismert pszichológus ismerősével,  Kibner doktorral (Leonard Nimoy). Az események felgyorsulnak, mindenki gyanússá válik, míg végül az egész nagyváros beszűkül a szereplők körül, és ijesztő menekülésbe kell kezdeniük, ha nem akarnak ők is elenyészni.

invasion_of_the_body_snatchers-1978-2.jpg
Kaufman ügyesen oldja meg azt, hogy a spoileres Testrablók támadása-elnevezés ellenére izguljunk és szorítsunk a szereplőkért, hisz ez a meglehetősen exploitation-ízű cím magában hordozza a suspense lehetőségét, a nézők nem egyszer jóval több információval rendelkeznek, mint a „játszók”, ami kellően székhez szegező tény. De a térkezelés is nagyszerű: az elején tágas és napos oldalát látjuk a városnak, amely fokozatosan válik egyre komorabbá, sötétebbé, ahol a noiros fény-árnyék játék még nyomasztóbb hangulatot kölcsönöz a képeknek (amit nem szokványos kamerakezelés és idegtépő hangkulissza tesz teljessé), s csakhamar gyéren megvilágított irodákba, szobabelsőkbe szorulunk. Hogy aztán a végén újra kiléphessünk a világosságba, ahol még szívbemarkolóbb a kegyetlen és kétértelmű zárókép.

Az alapanyagból azóta további két film is készült (Testrablók: Az invázió folytatódik, 1993; illetve Invázió, 2007), de ezek már kevéssé sikerült alkotások, az eredeti fekete-fehér, valamint az 1978-as mű sokkal inkább az ember tudatába ég – s ott is marad, míg el nem kezd növekedni, s ki nem hajt belőle valami iszonytató és bizarr dolog...