Mad Max – A harag útja (Mad Max: Fury Road, 2015)

Kettős kritikával köszöntjük a ma negyvenéves Charlize Theront.

vagolap-rajzolt_poszter1.jpgMax Rockatansky harminc év után újra előbújt az ausztrál sivatag dűnéinek árnyékából. „Már csak egy dolgot vehetnek el tőlem: az életemet” – fogalmaz a főszereplő a film bevezetőjében, s valóban, az egész mű nem szól másról, csak a túlélésről. Pedig abban a posztapokaliptikus környezetben, ahol a történet játszódik, az emberi életnek már vajmi kevés értéke van: a víz, az üzemanyag, a lőszer sokkalta fontosabbak, nem csoda, hogy a Halhatlan Joe önkényuralma alatt tengődő társadalomban a harcosok legfőbb vágya a minél heroikus(abbnak gondolt) halál. Viszont a főhősöket tényleg az motiválja, hogy a homoktengerben egy jobb és szebb világban „érhessenek partot” – egy több tonnás teherautó, a Hadivas segítségével.

A Mad Max-sorozat kultusza a mai napig igen erős, hiszen nagy valószínűséggel még a fiatalabb generáció számára sem kell túl sokat magyarázni, miről is van szó: egy megkeseredett, magányos hős kalandjai az ausztrál pusztában harminc-negyven év távlatából is látványosak és szórakoztatóak. A szuperkúl járgányok és autós üldözések, az egyvonalas, ám markáns (sokszor degenerált) karakterek, a kihalt táj, a fém és a bőr fetisisztikus imádata mind-mind elősegítették azt, hogy a film műfajt teremtsen (olyan jobb-rosszabb alkotásokat megihletve mint a Terminátor, a Waterworld, a Puszta acél, a Halálhozó 3000 vagy a 2019: Az új barbárok), s három évtizednyi kihagyás után is mindenki feszült várakozással viseltessen A harag útja iránt. (Hogy a kultuszra magyar példát is említsek, a Vágtázó Halottkémek A földalatti zene ellentámadása című dalában az alábbi sorok szerepelnek: „nem lesz többé ember / csak zombi és med mex”.)

vagolap_theron3.jpgKi gondolta volna, hogy George Miller az 1979-es, gyakorlatilag zsebpénzből összeeszkábált első Mad Max-filmje után 2015-ben a cannes-i fesztiválon érheti meg a negyedik (nem szerves folytatásnak tekinthető) fejezet hivatalos bemutatóját? Pedig sokáig nagyon úgy tűnt, hogy a sivatag elnyeli a terveket: Miller nem akart folytatást a trilógia lezárását követően, ám végül sok ötlet megfogalmazódott benne, s a kétezres évek elején nekiállt a tervezésnek (akkor még az addigi címszereplő Mel Gibsonnal). Ám először a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tett be a munkának, majd a forgatási helyszínnel akadtak problémák (a kiszemelt terület a heves esőzések miatt kizöldült, s használhatatlanná vált, emiatt Namíbiába kellett költöztetni a forgatást), így végül 2015-ig kellett várnunk arra, hogy Max Rockatansky ismét bepattanjon leharcolt, de bivalyerős Interceptorjába, és… hogy autóját pár perc után ócskavassá is tegyék üldözői.

A film első fél órájában Miller rögtön meg is idézi az előző három részt: a kissé burleszkszerű begyorsítások a Mad Maxet jellemezték; a gigantikus páncélkamion Az országúti harcosban kapott fontos szerepet; a kolóniák, a beltenyészet, a fogyatékos karakterek (köztük egy törpe) pedig Az igazság csarnokán innen és túl meghatározó elemei voltak. És ahogyan a trilógiában, úgy itt is nagyon erős a western-hangulat. Mindez a helyszínben (végtelen határvidék), a szereplőkben (velejéig romlott, despota „földbirtokos”; az őt követő zsoldossereg; a szótlan, tragikus múlttal bíró főhős és főhősnő; a területüket elveszítő „indiánok”), a történetvezetésben (üldözés, heves összecsapások, a megmentett kolónia elhagyása a zárlatban), és a minimalizált dialógusokban is tetten érhető (a rendező elsőként a storyboardot készítette el, direkt a képekre bízva mindent, a lényegre törő szövegeket csak a legvégén illesztette be a sztoriba).

vagolap_hardy4.jpgÖsszességében a film legnagyobb erénye épp a legvégén megemlített jellemzője: a papírvékony történetet Millerék nem terhelték túl fölösleges magyarázkodással és szövegeléssel, inkább megépítettek egy halom, küllemében is tiszteletet parancsoló autót, s szabadjára engedték őket a pusztában, hadd tegyék a dolgukat, tömény akcióorgiát zúdítva a nyakunkba. Szintén pozitívum, hogy a trükkök nagy része valós kaszkadőrmunka, számítógépes effekteket csak módjával alkalmaztak. Bár a színészeknek sok dolguk nem akadt a karakterformálással, de jól teljesítenek (kár, hogy a mindig, mindenben zseniális Tom Hardy megszállottsága és játéka a szájbilincs levételével elszürkül), a rendezőtől viszont hatalmas ötlet volt az első rész antagonistáját alakító Hugh Keays-Byrne-re bízni egy újabb ikonikus szemétláda megformálását Halhatlan Joe személyében), a táj és a színvilág is elképesztő, ahogyan a zene is nagyban hozzájárul az események dramatizálásához. Ettől függetlenül azért akad egy-két üresjárat, de a sok-sok elismerő hang nem alaptalan, A harag útja robbanásokkal, vérrel, vassal, benzinnel, homokkal kövezte ki az utat a folytatásoknak.

Vékony Zsolt

Az írás először a Hajdú-Bihari Napló 2015. május 28-i számában jelent meg Posztapokaliptikus fémorgia a homokban címmel.

George Miller harminc év szünet után végre elkészíthette filmtrilógiája újabb részét. Hiába játssza másik színész az országút harcosát, ez nem a Mad Max: Kezdődik!, de nem is Mad Max 4., az időrend alapján legfeljebb a „két és feledik” epizód. Azonban az előzmények ismeretének hiánya nem jelent hátrányt, hiszen a rendező számára az ellentmondásoktól mentes világnál mindig is lényegesebb volt a látvány, a tempó és a bizarr figurák kavalkádja. Ezekben pedig A harag útja olyan kimagaslóan teljesít, amiért nem nagy ár egy mozijegy megvásárlása.

vagolap_plakat1.jpgSzerintem ritka, hogy ilyen tapinthatóan jelenjen meg a vásznon a helyszínek kiválasztásába, a járművek megtervezésébe, a szereplők külsejének, viseletének kitalálásába, az akciók megkoreografálásába fektetett energia. Az apokalipszis utáni sivár, szélmarta tájban halálfejekkel kidekorált, tövises, rozsdaette autók üldözik egymást. A volán mögött sápadt hadfiak, elefántlábú, mellpiercinges gentlemanek, vicsorgó, fekélyes oligarchák, robotkarú generálisasszonyok ülnek, lógnak, lőnek, üvöltenek. Miller műve elképesztő freak show: tetoválások, hegek, kelések, daganatok, deformitások groteszk, sugárszennyezett cirkusza. Az élők és a holtak elől is menekülő, bozontos, gekkófaló Max (Tom Hardy) sem lóg ki a sorból, bár ő akaratán kívül válik részesévé a renegát Furiosa (Charlize Theron) után indított hajszának. A trilógia mindegyik részében szerepeltek aktív női karakterek, A harag útja viszont középpontba helyezi amazonjait. A Halhatlan Joe számára csak utódnemzésre szolgáló nők saját kezükbe veszik sorsukat, céljuk az egyenjogúság elérése, egy önálló közösség létrehozása a Furiosa emlékeiben élő Zöldhelyen.

A rendező mindhárom korábbi részt megidézi valamivel, legyen az harcias matróna, kulcsszerepű üzemanyag, vagy oázisszerű kolónia a homoktengerben. Max jelképes halála eddig valamennyi részben megjelent, most a traumatikus veszteségélmény, vagy a helikopteres égbe emelkedés helyett a harmadik rész sivatagi eltemettetése ismétlődik meg. A trilógia karakteres westernjegyei (banditák, szótlan hős, „indiántámadás”) itt is megfigyelhetők, de újabb kapcsolatot jelent a vadnyugattal a domesztikálhatatlan férfi tudatos búcsúja.   

vagolap_gonosz.jpg A figurával összeforrt színész lecserélésére adott szerzői reflexiónak is tekinthető, hogy a film legtöbb plakátján a főszereplő a nézőnek háttal áll. A nyitó képsorok is ezt az elvet követik, sőt a film első felében a harapós Max szinte eltűnik szájkosara mögött. A megtépázott renoméjú, és a hatvanhoz közeledő Mel Gibson örökébe logikus volt Tom Hardy-t választani, hiszen ő igazán akkor van elemében, ha szerepe erős fizikai jelenlétet kíván (Bronson, Warrior – A végső menet, A sötét lovag – Felemelkedés). Max-szel teljesen egyenrangú karakter a felhős homlokú Furiosa, s szintén fontos szerep jut Nuxnak (Nicholas Hoult), aki a Valhallába vágyakozó hadfiból transzformálódik hősszerelmessé. Szimbolikus, hogy mindketten a főhőstől kapnak vért, nehéz helyzetekben csak a Max-ben tomboló düh és energia tartja őket életben.

vagolap_theron2.jpgSzerencsére a harmadik rész néhol vígjátéki hangütése itt nem folytatódik, viszont az ironikus részletek – lánggitáros rockertől a slaggal fürdőző lányokig – mosolyt csalnak az arcra. Bár a filmet a képek uralják, azért a szűkszavú dialógusokat is sikerült izgalmassá tenni olyan szokatlan kifejezésekkel mint Hadivas, vérzsák vagy Skulófarm. A harag útja hatását fokozzák a Junkie XL művésznevű Tom Holkenborg erőteljes zenei alapjai, illetve a lepusztult tájak specialistájának számító John Seale (Az angol beteg, Perzsia hercege – Az idő homokja) napsárga képei. A digitális trükkök nem feltűnőek, látszik, hogy a rendező még mindig jobban bízik látványtervezői és kaszkadőrei munkájában, mint a számítógépekben. Mondanám, hogy a forgatókönyvre azért ráengedhettek volna egy karakterkidolgozó- és mélységgeneráló programot –  ha lett volna forgatókönyv. A hírek szerint a rendező egy részletes storyboarddal vágott neki a forgatásnak, ennek ellenére a Warner stúdió képes volt 150 millió dollárral elengedni a hetvenéves Millert, hogy póznákon hajladozó akrobatákat filmezzen a Namib-sivatagban. Az eredmény mégis önmagáért beszél: az új Mad Max az őrjöngés fesztiválja, egy hostess lányokkal kísért elmegyógyintézeti gyorsulási verseny. Bár biztosan akadnak, akik hozzám hasonlóan ejtettek pár könnycseppet a korábbi részek barkács, kézműves jellegének eltűnése miatt, de ezt ellensúlyozza az az öröm, hogy George Miller – ha már megújította a jogosítványát, és odaengedték a volán mögé – kipróbálta, milyen ötödik sebességben szembe haladni a forgalommal. Egyelőre ezért sincs senkinek esélye, hogy utolérje.

Vékony Gábor

Az írás először Sivatagi roadshow címmel a kulter.hu-n volt olvasható 2015 júniusában.