Hébe-hóba megkérdezik tőlem, hogy szeretek-e olvasni, és ha igen, akkor mit. Ilyen esetekben szinten azonnal azt szoktam válaszolni, hogy leginkább krimiket, mivel számomra igen vonzó ez a műfaj: általában sodró történetekkel operál, gyakran nemcsak a főhős, hanem az olvasó szürkeállományát is megmozgatja, emellett bármikor, bárhol nekifoghatunk az olvasásuknak. Nem is csoda, hogy bűnügyi filmeket is hasonlóan élvezetesnek találom.

Aki krimit olvas, nagy valószínűséggel legalább egy alkalommal kezébe vette már Raymond Chandler vagy Dashiel Hammett műveit, hiszen ők ketten abszolút megkerülhetetlen monolitjai az úgynevezett hard-boilednak. Ezen darabokban a főszereplő kevéssé hagyatkozik az eszére, sokkal inkább a testi erejét, netán a pénztárcáját hívja segítségül, ha ki kell szedni valakiből némi információt, egyszóval nem zavartatja magát, ha be kell piszkolnia a kezét az igazság kiderítéséhez (utóbbihoz legalább annyira ragaszkodik, mint a cigarettához vagy az alkoholhoz). Ebből a szempontból számomra az etalon Hammett Véres aratása, abban tényleg minden benne van, ami a zsánert szerethetővé, a sztorit pedig esetenként követhetetlenné és átláthatatlanná teszi.

Az üvegkulcs (amelyet szintén Hammett írt) is szépen meg van bonyolítva, amikor az ember már azt hinné, tudja, ki, miért és hogyan cselekszik, visszatérnek az elején csak pillanatokra felvillanó karakterek, bedobnak újabb neveket, s rögtön foghatjuk a fejünket, miről is van szó. A politikai csatározás, helyezkedés, befeketítés világában játszódó eseményeknek három központi alakja van: Paul Madvig (Brian Donlevy), a törtető pártfőnök, aki gyilkossági ügybe keveredik; Janet (Veronica Lake), a szenátorjelölt lánya, akinek bátyja az áldozat, s akibe Paul vadul beleszeret; illetve Ed Beaumont (Alan Ladd), Paul barátja, aki megpróbálja felgöngyölíteni a bűntényt. Természetesen a kutakodás miatt Ed körül izzik fel leginkább a levegő, osztja és kapja a pofonokat, megpróbálják lefizetni, ám végül esze és lojalitása a segítségére siet.

Az igazi probléma azzal van, hogy jómagam nem tudtam megérteni, Ed miért ennyire hű a barátjához, az igen arrogáns, nagypofájú és gerinctelen Paulhoz, ráadásul az Edet alakító Alan Ladd bájgúnár mosolya és gesztusai sem tudták megszerettetni velem a figurát. A történet ellenben tényleg elég erős és sötét (Ed fogva tartása és megverése igen kemény), a végső fordulat sem rossz, szóval ha egyszer a kezembe akad, biztos nem dobom majd dühödten a sarokba a regényváltozatot.