A tavalyi bemutatók közül ez a toplistám:

A Három óriásplakát Ebbing határában elsöprő sikere után meglepőnek tűnhet, hogy Martin McDonagh egy ír sziget intimebb közegébe, kisszerűbbnek tűnő konfliktusok közé helyezte új filmje cselekményét. Most először távoldott el a jelentől, és a bűnügyi tematikának is búcsút intett, de A sziget szellemei ennyi módosítás ellenére is illeszkedik életművébe.

A tavalyi évben itthon is bemutatott filmek közül választottam ki a tíz legjobbat. Igazán egyik sem emelkedett ki közülük, de rangsoroltam őket.

Paul Schrader nevéhez örökre hozzátapadt, hogy ő volt Scorsese Taxisofőrjének forgatókönyvírója, pedig azóta saját jogán, rendezőként is emlékezetes életművet épített magának. Miután a 2017-es A hitehagyott című filmmel pályája legnagyobb kritikai sikerét aratta – többek között íróként Oscar-díjra is jelölték –, új filmjében az egyházi közeget a kaszinók világára cserélte, ezzel azonban az őt monomániásan érdeklő témáknak egy cseppet sem fordított hátat.

Leginkább ezek az itthon is forgalmazott filmek tetszettek. 

Ezek a filmek tetszettek a legjobban tavaly. Csak a legális formában elérhető alkotások közül válogattam. 

A Heaven Street Seven Krézi sráca, illetve a Mézga család főcímdala, a Néha légy bolond egy kicsikét… fogja keretbe Lóth Balázs filmjét. A Pesti balhé a hülyeség erejét demonstrálva száll szembe a spontaneitást nélkülöző, a hétköznapi rutinba merevedett élettel.

Az idén itthon is bemutatott filmek közül ezek maradnak a legemlékezetesebbek számomra.

Ron Shelton rendezői pályájának első évtizedében a baseballt (Baseball bikák, 1988), a kosárlabdát (Zsákolj, ha tudsz!, 1992), a golfot (Fejjel a falnak, 1996) és az ökölvívást (Ilyen a boksz, 1999) is megfelelő terepnek tekintette arra, hogy különböző jellemű férfihőseit egymásnak ugrassza. Látszólag az Öreg harcos című alkotása is illeszkedik ebbe a sorba, mert az egyik legjelentősebb baseballjátékosról szól, de műve mégsem igazi sportfilm. Ennek az „anomáliának” is betudható, hogy az Öreg harcosra amerikai mozibemutatójakor szinte senki sem volt kíváncsi. Ezért is járunk jobban, ha annak tekintjük a Cobbot ami – drámának.

Fábri Zoltán három évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán, hogy festőművész lehessen, majd 1938-ban átiratkozott a Színművészeti Akadémiára, mert a filmrendezés kezdte érdekelni. A pályamódosításban döntő tényezőnek nevezte találkozását a francia lírai realizmus alkotásaival: „Marcel Carné, René Clair, Renoir, Duvivier művei olyan hatással voltak rám, hogy egyre fokozódóan nem érdekelt semmi más, csak hogy lehetnék filmrendező” (idézi Marx, 25-6.).