A Heaven Street Seven Krézi sráca, illetve a Mézga család főcímdala, a Néha légy bolond egy kicsikét… fogja keretbe Lóth Balázs filmjét. A Pesti balhé a hülyeség erejét demonstrálva száll szembe a spontaneitást nélkülöző, a hétköznapi rutinba merevedett élettel.

Aki járt már osztálytalálkozón, az tudja, hogy akkor örülünk igazán a régóta nem látott többieknek, ha nem kell bennük sokáig keresnünk azt a bohócot, naivát, vagányt vagy filoszt, akit tinédzserként ismertünk és kedveltünk. Amennyiben hamar felszínre kerülnek ezek a karakterjegyek (bennünk is), akkor a viszontlátás valószínűleg örömteli lesz, mert azt konstatálhatjuk, hogy „mindenki ugyanolyan lökött, mint régen volt”. Ha valakiben viszont nehezebben leljük fel egykori, emlékeinkben élő önmagát, arról azt gondoljuk, „nagyon megváltozott”.

A Pesti balhé mintha egy kisebb osztálytalálkozóra hozná össze a hat, kiskamaszként elválaszthatatlan jó barátot, hogy hajtsanak végre egy „fordított műkincsrablást”. Egy közelgő aukcióra kellene becsempészniük Vinsz (Jászberényi Gábor) egyik alkotását, hogy ezzel megleckéztessék a fiú sznob, műgyűjtő apját (Hegedűs D. Géza). Ám a forgatókönyv már ott irányt téveszt, hogy az alaphelyzetből kifolyólag a bandát nem egyetlen este erejéig kell összeverbuválnia, hanem egy heteken át tartó mesterterv végrehajtására. A vállaltan előképnek tekintett Másnaposok (2009) – minden hibája ellenére – azért működött, mert az eltúlzott ökörködést egy Las Vegas-i legénybúcsú, vagyis a gátlások gyors eliminálódásának közegébe helyezte. A Pesti balhéban viszont nemcsak az sántít végig, hogyan lehet képes ez a pancser csoport teljesíteni a küldetést, hanem az is, egyáltalán hogyan bírják ki egymás társaságát. A csapattagok egy-két vonásra redukált jellemükkel inkább bohózatba illenek. Nehezen hihető, hogy a legtöbbször infantilisen, sőt debilen viselkedő figurák között – a már említett festőművész mellett – állatorvos (Elek Ferenc), színész (Inotay Ákos), építészmérnök (Mészáros Béla) és környezetvédő (Petrik Andrea) is akad. Egyedül a simlis és meggondolatlan ügyeskedő (Szabó Simon) kapcsán érezhető, hogy a helyén van.

Olyan, mintha a szereplők a gyerekkorukban átélt traumatikus élmények (egyetlen éjszaka alatt látták szexelni két tanárukat, gyújtották fel véletlenül a nyári tábort és került nevelőintézetbe Vinsz) hatására megrekedtek volna a hatodikosok szellemi és önreflexiós szintjén. Egyedül a sikeres építésszé váló Marcell hagyta maga mögött a múltat, ő viszont időközben frusztrált, aggodalmaskodó, a jólét unalmába fulladt személyiséggé vált. Barátai szeretnék felrázni a besavanyodott yuppie-t, hogy visszataláljon vagány és jókedvű énjéhez, tehát amilyennek a többiek még az általános iskolában ismerték. Egy másik, friss trauma, Vinsz váratlan halála után dönt úgy Marcell is, hogy csatlakozik a „képrabláshoz”, mert ennyivel tartozik barátja emlékének és a többieknek.

A Pesti balhé az akcióvígjáték, pontosabban a kevésbé ismert caper film műfajába tartozik, amely humoros hangvételben mutatja be egy rablás folyamatát az ötlettől a tervezésen át a végrehajtásig és a nem várt fordulatokig. Hazai előzmények helyett Lóth itt is amerikai mintákra, például az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmire (2001), illetve A fantasztikus Róka úrra (2009) támaszkodhatott. A forgatókönyv igazán eredeti ötlete – egy műalkotás „belopása” – új színekkel gazdagíthatná ezt az alműfajt, hiszen okot adhatna komoly, művészetelméleti fölvetések feletti elidőzésre is. Mit árulnak el a művészi értékekről az árverések leütési összegei? Mennyire vannak „sztárcsináló” szerepben a leggazdagabb gyűjtők és galériatulajdonosok? De érinthetné a Duchamp piszoárja óta meg-megújuló kérdést is, hogy mennyire értékel át egy tárgyat az őt körölvevő közeg. Egy szórakoztató filmtől persze senki sem várja ezeknek a problémáknak az elemzését, az viszont hiányosság, hogy az alkotók még a kérdések föltevéséig sem jutnak el.

 Egyéb kortárs társadalmi jelenségek is felbukkannak a filmben, amelyek ha a kifejtettségig nem is jutnak el, de legalább jelzik, hogy 2020-ban járunk. A nemi identitás határai viszonylag könnyen elmosódnak, amikor az egyik férfi csadoros nővé, a másik meleggé válik, Petrik Andrea Alexája meg már eleve inkább fiú. A tárgyak fetisisztikus imádata nemcsak a festmények önreprezentáló erejében mutatkozik meg, hanem egy indián fejdísz, egy hamleti koponya is felmutatja gazdája önmagáról alkotott képét, Marcellnek pedig az okoz valódi szívfájdalmat, hogy nagy becsben tartott díját és bútorait tönkreteszik. A mai negyveneseket igazán felnőni nem tudó generációnak ábrázolja a film, akik elődök és utódok nélkül állnak a világban – az egyetlen szülő-gyerek kapcsolat a problémák fő okozója lesz –, nem csoda, hogy a barátság fontosságát hangsúlyozza a Pesti balhé.

Lóth Balázs 2004-ben rendezte első játékfilmjét, de a Nincs mese nem jutott el moziforgalmazásba. Azóta két rövidfilm mellett számtalan epizódot dirigált többek között A mi kis falunk és a 200 első randi című sorozatokban. Új alkotása is elárulja, hogy tehetségesen beszéli az amerikai mintákat követő tömegfilmek nyelvét, a Pesti balhéban ötletes főcímmel, pergő montázssorokkal, látványos légi felvételekkel, jól megválasztott dalokkal halad előre a történet. Ugyanakkor nem feledhetjük az elnagyolt karakterekből és a sokszor blőd, időnként szexista, esetenként bántó humorból (rögbizés urnával, Bomba energiaital az „arab sejk” kezében) fakadó kínosságot.

Lóth műve tehát nem tartozik a kihagyhatatlan moziélmények közé, még a mostani, szűkös kínálatban sem. Rokonszenves vonása, hogy hitet tesz a bolondozás, a lazaság, a soha fel nem növés fontossága mellett, és a barátság erejét az összefogás mellett az erkölcsi rend helyreállításával szemlélteti. Csak kicsit több ízléssel tenné.

A kritika először a kulter.hu-n jelent meg 2020 augusztusában.