Paul Schrader nevéhez örökre hozzátapadt, hogy ő volt Scorsese Taxisofőrjének forgatókönyvírója, pedig azóta saját jogán, rendezőként is emlékezetes életművet épített magának. Miután a 2017-es A hitehagyott című filmmel pályája legnagyobb kritikai sikerét aratta – többek között íróként Oscar-díjra is jelölték –, új filmjében az egyházi közeget a kaszinók világára cserélte, ezzel azonban az őt monomániásan érdeklő témáknak egy cseppet sem fordított hátat.

A Svindler főhőse a szerencsejátékból élő William Tell (Oscar Isaac), aki évtizedes börtönbüntetése alatt fejlesztette tökélyre a kártyák számolásából, az esélyek latolgatásából és a partnerek megfigyeléséből álló módszerét. Magányosan járja a kaszinókat, mindenhol csak annyit nyer, amennyivel még nem kelt feltűnést. Nincsenek nagy céljai, nem akar versenyeken indulni, üres óráit naplóírással tölti. Motelekben száll meg, a szobájában pedig textilekkel bugyolálja be a tárgyakat és a bútorokat. Ezzel szinte azt a biztonságos, menedékszerű cellát alkotja újra, amelyben a büntetése ideje alatt élt, ahol olyan életre talált, „amely minden képzeletét felülmúlta.”

A megszállott, aszketikus, magányos férfihős, az önelemző naplóírás (és az ehhez kapcsolódó belső monológok), a bűn és a megváltás kérdései a rendező szinte minden filmjében visszatérnek. Azt is mondhatnánk, hogy Schrader folyton ugyanazt a történetet meséli, pontosabban közel ötven éve ugyanazokat a problémákat járja körbe különböző foglalkozású és helyzetű főszereplőin keresztül. A selyemfiú (Amerikai dzsigoló), a drogdíler (Könnyű altató), a pap (A hitehagyott) és most a szerencsejátékos – hogy a forgatókönyvíróként jegyzett filmjeit ne említsük – ugyanannak a figurának az alakváltozatai. A rendező mindig az aktuális jelenbe helyezi a cselekményt, de a központi karaktereket nem teszi direkten korszerűvé, például William Tell sem vlogbejegyzéseket hoz létre, sőt hangsúlyozottan kézzel ír. Ennek ellenére Schrader nagyon is kortársi alakokat teremt, illetve ezzel is felmutatja, mennyire univerzálisak az őt foglalkoztató problémák. Kedvenc rendezői, a dán Dreyer, a japán Ozu és a francia Bresson  filmjeiben is ezt a tértől és időtől függetlenül meglévő, a fizikai tapasztalaton túlmutató hiányt, Isten keresését becsüli nagyra (lásd a magyarul is olvasható A ​transzcendentális stílus a filmben című könyvét). Talán ebből a szempontból a legerősebb a rokonság Schrader és mondjuk a Némaságot rendező Martin Scorsese között, aki ezúttal producerként segítette a film létrehozását. 

Mindegyik Schrader-hős életében van valamilyen elakadás, feldolgozatlan esemény, hiba vagy bűn, amely miatt az illető elmagányosodott, de az is közös ezekben a figurákban, hogy keresik a továbblépés lehetőségeit. Tell élete zárt terekben, motelekben, bárokban, kaszinókban zajlik, szabad emberként is mintha fogságban létezne. Szándékosan keresi ezeket a helyeket, mert itt minden lépését kontrollálni tudja, de közben így válik saját maga rabtartójává is. Számára a szerencsejáték nem sport, de nem is igazán szenvedély vagy függőség, hanem pénzkereset és időtöltés. Ezért az a néző, aki izgalmas pókercsatákra, feszült zsetontologatásra számít, csalódni fog. A rendező ürügyként használja a szerencsejátékot, hogy Tell sivár és precízen kiszámított világát kézzelfoghatóbbá tegye. Ezért a férfi játékelméleti fejtegetései, bár érdekesek, de a cselekmény szempontjából elhanyagolhatók. Ebből következően a Svindler cím is teljesen félrevezető, de az eredeti, The Card Counter sem sokkal pontosabb, mert a lapszámlálás a Blackjack-ben lényeges, a filmben legtöbbször felbukkanó pókerben viszont nincs jelentősége.

A főhősről fokozatosan derül ki, hogy korábban katona volt, és tevékenyen részt vett az iszlám terroristák ellen folytatott háború során a bagdadi Abu Ghraib börtönben végrehajtott fogolykínzásokban. Az óriási, nemzetközi felháborodást kiváltó bűncselekményekért a közkatonákat tették felelőssé, a tiszteket és a felsőbb vezetést nem állították bíróság elé. Tell zokszó nélkül letöltötte büntetését, de megbocsátást még nem talált. Egy Cirk nevű fiú (Tye Sheridan), akinek apja szintén érintett volt a fogolykínzásokban, megpróbálja rávenni Tellt, hogy álljanak bosszút az egyik, a felelősségre vonást megúszó katonatiszten (Willem Dafoe). A kártyás nem ért ezzel egyet, de maga mellé veszi a fiút, és együtt utaznak tovább. Hogy több pénzre tehessen szert, a férfi elfogadja La Linda (Tiffany Haddish) ajánlatát, és szponzori támogatással indul el pókerversenyeken. Hármuk kapcsolata Tell emberi oldalát erősíti fel: Cirk iránt apai érzéseket táplál, míg La Lindához vonzódni kezd. Az egyik kapcsolatban a megváltás, a másikban a megváltódás lehetőségét látja. Cirk előtt nemcsak a múltját tárja fel, hanem a sötét oldalát is megvillantja, hogy ezzel bírja jobb belátásra a bosszúszomjas, de nem túl okos fiút. La Linda előtt viszont inkább titokzatos marad, hogy el ne riassza a nőt. A kegyelmi pillanat egy jó cselekedet és az azt követő megbocsátás képében el is érkezik, de kiderül, mégsem minden úgy történik, ahogyan azt Tell kiszámolta.

Schrader ezúttal kevesebbet bíz a nézőre, mint előző filmjében. Sok mindent sejtetni próbál a zenével, megmagyaráz a dalszöveggel, kimondat a főhőssel. Szimbólumai direktek, lásd a legyőzhetelen U. S. A. nevű pókerjátékost, utalásai viszont Tell Vilmostól Marcus Aureliuson át az orwelli 101-es szobáig zárványok maradnak. A zárókép is csak Bresson a Zsebtolvaj című filmjének ismeretében lesz kevésbé giccsbe hajló.

A Svindler a rendező egyenetlen színvonalú életművében mégis a jobb alkotások közé tartozik. Alexander Dynan kompozíciói emlékezetesek, az Abu Ghraib börtönben játszódó flashbackekben pedig olyan kamerát és optikát használ, amelyekkel virtual reality-hatást ér el, így a nézőt szinte körülfogják a kegyetlenségek sorát ábrázoló képek. A színészek közül Oscar Isaac uralja a filmet, elegáns, Bressonhoz illően érzelemmentes karaktert játszik, de a figura visszafogott agresszióját és sármját is meg tudja mutatni. Őrá fogunk leginkább emlékezni a Svindlerből. 

Paul Schrader ezúttal egy kétségtelenül bűnös ember sorsát vizsgálja, aki rossz döntéseket hozva, másokkal szívtelenül bánva okozott sok szenvedést. Közben azonban maga is áldozata volt egy katonai-politikai rendszernek. Tell felismeri, hogy Cirk letérítése a bűnös útról számára is a jóvátétel lehetőségét hordozza, de nem számol a másik ember szabad akaratával. „Az érzés, hogy valaki más megbocsát nekünk, és az, hogy megbocsátunk magunknak, annyira egyformák, hogy nincs értelme különválasztani őket.” – ez a gondolat lesz Tell hübrisze, mert kimarad belőle, hogy mi meg tudunk-e bocsátani másnak. Végül ebből a könyörtelenségből fakad a férfi újabb bűne, amit újabb büntetés követ, de Schrader a kegyelem lehetőségét még ekkor sem tagadja meg főszereplőjétől.

 A film az HBO Maxon A játékos címmel érhető el.

A kritika először a kulter.hu-n jelent meg 2022 augusztusában.