Ron Shelton rendezői pályájának első évtizedében a baseballt (Baseball bikák, 1988), a kosárlabdát (Zsákolj, ha tudsz!, 1992), a golfot (Fejjel a falnak, 1996) és az ökölvívást (Ilyen a boksz, 1999) is megfelelő terepnek tekintette arra, hogy különböző jellemű férfihőseit egymásnak ugrassza. Látszólag az Öreg harcos című alkotása is illeszkedik ebbe a sorba, mert az egyik legjelentősebb baseballjátékosról szól, de műve mégsem igazi sportfilm. Ennek az „anomáliának” is betudható, hogy az Öreg harcosra amerikai mozibemutatójakor szinte senki sem volt kíváncsi. Ezért is járunk jobban, ha annak tekintjük a Cobbot ami – drámának.

  Mozihíradó kockái peregnek a vásznon, Ty Cobb (1886-1961) életútja fotók és filmfelvételek révén elevenedik meg előttünk, egy kedélyes narrátorhang pedig összefoglalja a sportoló pályafutását. A korabelinek tűnő felvételek nagy részén megdöbbenve ismerhetjük fel a Cobbot alakító Tommy Lee Jonest – dokumentumanyagok és fiktív részletek ilyen tökéletes összeillesztésére addig csak a Zeligben (1983) vagy a Forrest Gumpban (1994) láthattunk példát. Shelton tulajdonképpen már itt elkezdi a tényekkel igazolható, illetve a pletykaszintű információk keverését. Filmje annak az Al Stumpnak az életrajzi művén alapszik, aki nem sokkal Cobb halála után jelentette meg könyvét. Stump (akit Robert Wuhl alakít a filmben) sportújságíróként dolgozott 1960-ban, amikor a súlyos betegségekkel küzdő baseballjátékos felkérte, hogy segítsen neki memoárjának megírásában. A két férfi néhány hetet töltött együtt, Shelton pedig ezt a rövid, de intenzív időszakot állítja filmje középpontjába. Az emlékirat meg is jelent, de az újságíró egy 1994-ben, tehát több mint három évtizeddel később kiadott könyvében (Cobb: The Life and Times of the Meanest Man Who Ever Played Baseball) már jóval sötétebb képet festett a sportolóról és kettejük együttműködéséről. Nem bizonyítható állításai Cobb életéről (szándékos sérülésokozás, fogadási csalás, gyilkosság) sok vitát váltottak ki, és mivel Ron Shelton inkább ezt a munkát vette alapul a maga írta forgatókönyvhöz, nem csoda, hogy filmje ma is közutálatnak örvend a sportág és főleg Cobb rajongóinak körében. 

Ezért akár szerencsének is tekinthetjük, ha a baseballhoz cseppet sem konyító nézők vagyunk, legalább nem kell a hibák, hiányosságok és hazugságok erdejében utat vágnunk, így könnyebb elmerülnünk az ábrázolt személyiség tragédiájában. A filmbeli Cobb ugyanis a baseball Aranypolgára. Új alapokra helyezte sportágát, a közönségszórakoztatás számára nem jópofáskodást, hanem a nézők konfliktusok, agresszió és vér iránti vágyának kielégítését jelentette. A filmhíradó szerint az 1910-es évekig a baseball lényege a meccsek előtti revü volt, Cobb felléptével viszont másfajta cirkusz vette kezdetét. A Detroit Tigers legendás külső védője az ellenfél állandó zrikálásával, a közönség hergelésével és a sportszerűséget szó szerint két lábbal tipró megmozdulásaival vált hírhedtté – amellett, hogy pályafutása alatt közel száz rekordot állított fel. Üzletemberként is sikert sikerre halmozott, de közben feleségei, gyermekei és barátai is elfordultak tőle kiállhatatlan önteltsége, erőszakos természete és alvilági kapcsolatai miatt. Az Öreg harcos filmhíradós kezdete is Orson Welles mesterművét idézi, és itt is egy újságíró ered – ha nem is a „rózsabimbó” titkának, de – egy életút részleteinek nyomába.     

  A film a sem életkorban, sem világnézetben, sem habitusban egymáshoz nem illő híresség, illetve az életrajzírójának felkért publicista kapcsolatára épül. Az önmagának könyvben emlékművet állítani szándékozó, és csak a baseballról nyilatkozó Cobb állandó konfliktusban áll az életutat övező botrányokra és kétes ügyekre kíváncsi Stumppal. Parázs vitáik halálos fenyegetésekbe torkollnak, de váratlan meghittségű pillanatokkal is szolgálnak. Az újságíró épp válófélben van, ez a magánéleti problémája végigkíséri a cselekményt, de ennek a szálnak jelentősége, érdekessége eltörpül a kiöregedett sportoló tombolása mellett. A színészek szempontjából is hasonló a helyzet: Robert Wuhl inkább vígjátékba illő szerepfelfogásának van létjogosultsága a filmben, de az Öreg harcost Tommy Lee Jones játéka uralja. Az ekkor már Oscar-díjas színész még nem volt ötvenéves, de a túlfűtött sportolót, illetve az alkoholista nyugdíjast is meggyőzően formálja meg. Jones – akinek erős a vonzalma a mizantróp karakterekhez – Cobb szerepében kiélheti minden gyűlöletét és agresszióját. A néző, akárcsak Stump, idővel mégis megszereti az önimádó, rasszista, zsarnoki, de őszinte és olykor az emberségét is megmutató exsportolót. Cobb mindig mindenben nyerni akar („Csak egy számít, a teljesítmény.”), a tapintat nem érdekli („Az életben nincs idő diplomáciára.”) és pontosan tisztában van saját jelentőségével („Amerika gyermekeinek kellenek a hősök.”). Életének számos szégyellnivaló eseményét elhallgatja Stump elől, hogy önmagát legendaként konzerválhassa mások emlékezetében. A film legerősebb jelenetében a cigarettaárus lánynak (Lolita Davidovich) azért ad ezer dollárt, hogy az mindenkinek elmesélje, az öreg Cobb még mindig micsoda nagymenő az ágyban – holott a vénember csak azért nem követett el rajta nemi erőszakot, mert nem tudott felülkerekedni impotenciáján. 

A filmben kétfajta életrajz készül egyszerre, Stump a nyílt színen egy bálványozó biográfiát ír, Cobb háta mögött azonban egy leleplező műhöz készít feljegyzéseket. Amikor erre a cselre maga a megbízó is rájön, akkor ismeri fel, hogy „meg lehet verni a nagy Ty Cobbot”. Van olyan terület tehát, amelyre már az ő hatalma sem terjed ki: hogy a halála után mit fognak mesélni róla, melyik életrajzi verziót fogadja majd el igaznak a közvélemény, azt nem befolyásolhatja. 

„Amikor a legendából tények lesznek, a legendát kell publikálni” – szól az Amerikát megalapozó mítoszok szentenciája az Aki lelőtte Liberty Valance-t (1962) végén. Az Öreg harcosban ugyanezt az elvet követi Stump, amikor Cobb halála után nem a sötét üzelmek leleplezése mellett dönt, hanem ő maga élteti tovább a baseballsztár életét övező mítoszt. Az újságíró későbbi könyve, illetve a belőle készült film viszont leleplező, szobordöntögető szándékkal született. Shelton munkája revízió alá veszi a sikerember legendáját és sokszínű portrét fest egy a sportot háborúnak tekintő, önmagával és a világgal kibékíthetetlen ellentétben álló, szinte csak a gyűlölet nyelvét beszélő, de figyelemre és megértésre vágyó emberről.