Hollywood egy tehetséges és sikeres direktorral lett szegényebb 2012. augusztus 19-én, amikor Tony Scott angol filmrendező, producer - máig tisztázatlan okból -  egy Los Angeles-i hídról a mélybe vetette magát.

Szintén filmrendező bátyjával, Ridley Scott-tal ellentétben, aki mindig új műfajok meghódítására tör, és a sci-fi (A nyolcadik utas a halál, Szárnyas fejvadász), a road movie (Thelma és Louise), valamint a történelmi film (Gladiátor) zsánerében alapvető műveket hozott létre, az 1944. június 21-én született Tony legnagyobb sikereit az akciófilmeknek köszönhette. Választott műfaját ötletesen és mintaszerűen ötvözte vígjátékkal (Beverly Hills-i zsaru 2.), sportfilmmel (Mint a villám), buddy movie-val (Az utolsó cserkész), road movie-val (Tiszta románc), kamaradrámával (Az utolsó esély), paranoia-thrillerrel (A közellenség), kémfilmmel (Kémjátszma) és sci-fivel (Deja Vu). Így válhatott a zsáner egyik meghatározó alakjává.

Néhány stíluseszköze – a színszűrők használata, a gyakori lassítás, a sűrű vágás, a sodró tempó, a bombasztikus hangeffektek, vagyis mindaz, amit összefoglalóan klipes esztétikának szokás nevezni – akár szerzői védjegyének is tekinthető. Mindeme jellemzők Scott reklámfilmes múltjára vezethetők vissza, bár képalkotó attitűdjére a festészet iránti vonzalma is hatással volt. Stílusa néha túlhajtottnak tűnik, ezért fiatalos lendületük ellenére több filmje is saját korának foglya. Persze számos erénye biztosította, hogy alkotásainak többsége újranézhető maradjon.

Mindig hagyott időt a karakterek közötti viszonyok bemutatására, remekül instruálta színészeit, értett a hangulatteremtéshez és a drámai helyzetek színreviteléhez is. Több neves forgatókönyvíró (Robert Towne – Mint a villám, Shane Black – Az utolsó cserkész, Quentin Tarantino – Tiszta románc, Brian Helgeland – A tűzben edzett férfi) munkájából is forgathatott. Anthony Quinntől Catherine Deneuve-ig, Gene Hackmantől Robert De Niróig, Brad Pitt-től Denzel Washingtonig a legnagyobb mozisztárok mondtak igent felkérésére, több filmjében pedig még a kisebb szerepekben is ismert színészekkel találkozunk.

Olyan férfihősöket ábrázolt szinte mindig, akik szakmájukból adódóan kerülnek veszélyes helyzetekbe, legyenek vadászpilóták, autóversenyzők, rendőrök, tengerészek vagy kémek. De a másik véglet, az eseményekbe véletlenül belecsöppenő karakter is felbukkant nála. Gondoljunk csak a képregényrajongó ifjoncból lett drogdílerre (Tiszta románc), vagy az üldözött jogászra (A közellenség). Főszereplőinek fizikai erőpróbák során kell bizonyítaniuk, hogy érett személyiséggé váltak (Top Gun, Mint a villám, Tiszta románc), vagy legyőzték múltjuk démonait (Az utolsó cserkész, Deja Vu), esetleg egy utolsó küldetéssel adják tovább a stafétát a fiatalabb társnak (Kémjátszma, Száguldó bomba).

Scott 1983 és 2010 között tizenhat filmet rendezett, amelyek között szinte egyenlő arányban találunk kasszasikert (Top Gun), mérsékelt nyereséget termelő munkát (Hajsza a föld alatt) és pénzügyi kudarcot (Domino). Ám ahogy lenni szokott, néhány anyagi bukása – így a Tiszta románc és Az utolsó cserkész – utólag vált kritikus- vagy közönségkedvenccé. Mint szinte minden rendező, rettegett a balsikertől, de szürkébb munkái miatt sem kellett szégyenkeznie. A mozgóképi dinamizmus és a szórakoztatás mestere volt, akinek kíváncsian vártam minden filmjét.

Sok emlékezetes jelenetet köszönhetünk neki. A Tiszta románc kiprovokált gyilkosságát, a Mint a villám kerekesszékes versenyét, a Deja Vu két idősíkban zajló autós üldözését, de valamiért jól emlékszem arra is, ahogy Az utolsó cserkész véres nyitójelenetében az idős klubtulajdonos a tévékamerák előtt lehajtja a fejét. Cowboykalapja tetejéről lecsurog az esővíz – könnyek helyett.

 A cikk eredetileg a kulter.hu-n jelent meg Nem volt utolsó esély címmel 2012 augusztusában.