A Fehér éjszakák után három héttel mozikba került Góliát is a kortárs svéd társadalom egy kevéssé ismert közösségét állítja középpontba. 

A két filmben első nézésre nincs sok közös vonás, hiszen Ari Aster horror-drámája amerikai fiatalok szemszögéből mutat be egy tradicionális, napimádó skandináv szektát, Peter Grönlund pedig kamasz hőse nézőpontjából egy pusztuló iparváros bűnözői közegét. Míg a Fehér éjszakák szereplői napsütötte, rusztikus (valójában Magyarországon felvett) tájban mozognak, addig a Góliát antihősei szürke, külvárosi utcák és elhagyatott gyártelepek között tengődnek. Egy, a társadalmon kívül élő archaikus vallási csoport, illetve egy perifériára szorult, a létbiztonságra csak áhítozó közösség – nem épp ezek a sztereotípiák élnek a fejünkben a skandináv mindennapokról.

Mindkét rendező rövidfilmekkel kezdte pályáját, de míg Aster inkább vígjátékokat készített, és humora horrorjaiban is meg-megcsillan, addig Grönlund főleg marginalizálódó életeket mutat be szociodrámáiban. A Góliát hőse a tizenhét éves Kimmie (Sebastian Ljungblad), aki beteg anyjával, drogdíler apjával (Joakim Sällquist) és két kisebb testvérével él egy valaha virágzó svéd iparvárosban. Egy tágabb család is körbeveszi a fiút, a nagybácsik és barátok közössége, akik szintén jórészt munka nélkül, a törvényesség határait átlépve, a felemelkedés halvány esélyét sem látva birkóznak az élettel.

 Kimmie apja, Roland egy hónap múlva kezdi meg egy korábbi ügye miatt kiszabott börtönbüntetése letöltését.
Mivel a családja az általa árult drogból él, és a kilakoltatás is fenyegeti őket, nincs más választása, mint legidősebb fiára bízni a bolt továbbvitelét. Négy hét alatt bevezeti Kimmie-t a bizniszbe, és megpróbál kemény férfit faragni gyámoltalan természetű fiából. Eközben a történet másik szála is kibontakozik, Kimmie-t a nála jóval érettebb Jonna (Cornelia Andersson) hívja egy távolabbi városba, ahol mindketten gyakornoki állást kaphatnának, ezzel búcsút intve sivár lakóhelyüknek.

 A film legerősebb részei az apa és a fiú kapcsolatának változását mutatják be. Mindkét színész amatőr, életükben először szerepelnek filmben, de ez főleg az apát játszó Sällquisten nem vehető észre. Az ő karakterének vívódására – faraghat-e egy apa bűnözőt a fiából? – nem fordít figyelmet a rendező. Miután Roland az illegális életmód átörökítése mellett dönt, egészen a legutolsó pillanatig nem is marad benne kétely ennek helyességét illetően. A család egyben tartására ezt látja az egyetlen lehetőségnek, és ebben a felesége is egyetért vele. Kimmie-től távol áll az erőszak, önmagát sem tudja megvédeni, de szeretne megfelelni a rá kirótt szerepnek. Érzi, hogy a kiutat az önálló élet, az elköltözés és Jonna szerelme jelentené számára, de nem akarja támogatás nélkül hagyni anyját és testvéreit sem. A rendező szeretettelinek ábrázolja a családi viszonyokat, ezért sem könnyű a fiúnak az elköltözés mellett döntenie.

 Grönlund nem idealizálja sem a szerelmet, sem a családi kötelékeket, kerüli az esztétikus beállításokat, de a szegénység és az ezzel összefüggő bűnözés világát is realisztikusan ábrázolja. Forgatókönyve precízen felépített, minden jelenettel egy picit mélyebbre, a törvényességen túlra löki Kimmie-t és az apját. Érezzük, hogy az egyre jobban rájuk nehezedő nyomás csakis erőszakban robbanhat ki. A mindkét cselekményszálon megjelenő határidő (az apa börtönbe vonulása, illetve Jonna tervezett elutazása) a feszültségfokozás jól alkalmazott dramaturgiai eszköze a filmben. Ezt azért gyengíti, hogy Grönlundnak több mondanivalója van az apa-fiú kapcsolatról, mint a kibontakozó szerelemről, így a két cselekményszál súlya nem lesz azonos, érzésem szerint a történetben meglévő drámai potenciál ezért nem tud teljesen kibontakozni.

 A Góliát valószínűleg kevesekhez fog eljutni, pedig Magyarországon is aktuális témát tárgyal. Pontosan jeleníti meg, milyen erősen determinál az a közeg, amelyben felnősz. Milyen kényszer működik a családi hagyományokban, milyen egyszerre gyűlölni és szeretni egy szülőt, mennyire formálja át a személyiséget egy elvárt, de idegen szerep? Láthatjuk, hogy nem pusztán egyéni döntésen múlik, hogy valaki képes-e kilépni egy őt visszahúzó közösségből, hanem – ha mások függnek tőled – lelkiismereti kérdés is. Kimmie-nek vagy a családját, vagy a szerelmét kell cserben hagynia. Igazán jó döntést nem hozhat, valami mellett mégis le kell tennie a garast.

 Egy fontos motívum azért szorosabbra fonja a szálakat a Fehér éjszakák és a Góliát között. Aster és Grönlund is egy ősi történetformát, a beavatást választotta arra, hogy hősei életét új irányba terelje. A Fehér éjszakák főszereplőnője, Dani, akárcsak Kimmie, az élet egy addig elzárt, számára szinte ismeretlen területére nyer bepillantást. Asternél az ősi szertartások szakítják ki addigi közegéből és gyászából a lányt, Grönlundnál a drogdílerek pénzre és erőszakra épülő mikrotársadalma tárul fel Kimmie előtt. Az első filmben a svéd barát, a másodikban a fiú apja a beavató, és a próbatételek után a két fiatal más emberként jelenik meg előttünk, vagyis a beavatás legfőbb, ősi funkciója is megvalósul: a régi én halála után megszületik az új, a kellő tapasztalatot megszerző személyiség. Fájdalom, tűz, vér, hazugság és csalódás kíséri ezt az átalakulást, amelynek végén ott az elnyert tudás, a kivívott új pozíció, de a kérdés is, nem kellett-e túl nagy árat fizetni mindezért.

A kritika eredetileg a kulter.hu-n jelent meg Beavatás címmel 2019. augusztusában.