A Három óriásplakát Ebbing határában elsöprő sikere után meglepőnek tűnhet, hogy Martin McDonagh egy ír sziget intimebb közegébe, kisszerűbbnek tűnő konfliktusok közé helyezte új filmje cselekményét. Most először távoldott el a jelentől, és a bűnügyi tematikának is búcsút intett, de A sziget szellemei ennyi módosítás ellenére is illeszkedik életművébe.

A változások egyik motivációja az lehet, hogy McDonagh – bár Londonban született és nőtt fel – ír szülők gyermeke. Színdarabjai közül a legtöbb Írországban játszódik (például a Kripli vagy az Alhangya), de filmben Bruges városa (Erőszakik), Kalifornia (A hét pszichopata és a si-cu) és Missouri állam (Három óriásplakát…) után most először tért haza. A sziget szellemei alapkonfliktusa (egy barátság megszakadása) persze játszódhatna bárhol a világon, de az ír közeg, illetve az 1923-as év többletjelentéssel bír. Az ekkoriban zajló ír polgárháború (melyből csak a fegyverdörgés hallatszik el a szigetre) a két régi barát megromló kapcsolatának felnagyításaként érthető, vagy épp a harcok kicsinyítő tükreként tekinthetünk az összeveszés anekdotaszerű történetére.

A jószágtartásból élő Pádraic (Colin Farrell) és a hegedűs Colm (Brendan Gleeson) barátsága egyik napról a másikra ér véget. Az idősödő muzsikus hirtelen úgy dönt, hogy nem akarja többet az idejét kocsmai beszélgetésekkel eltölteni, legalábbis Pádraic társaságában nem. Döntése olyan váratlan és drasztikus, hogy a másik félnek esélye sincs az okok felismerésére, megértésére. Colm nem a fokozatos eltávolodás, az érzelmi leválás módszerét alkalmazza, hanem a két embert évtizedek óta összekötő szálak azonnali elvágását. Indokai lassan azért kiderülnek: a hegedűs a véget érezvén közeledni, szeretne a dalszerzésre koncentrálni, hogy valami maradandó értéket hagyhasson maga után. Ebben pedig Pádraic unalmas személyisége, semmitmondó beszédtémái szerinte csak akadályoznák. A fiatalabb és naivabb gazda ennek hatására olyan érzelmi változáson megy keresztül, amely a párkapcsolati szakításokat szokta kísérni. Pádraicnak végig kell haladnia a veszteség feldolgozásának fázisain, a tagadás, a düh, az alkudozás és a depresszió is megjelenik a viselkedésében. Egy kis szigeten eleve lehetetlen, hogy a két férfi ne találkozzon nap, mint nap, és Colm azzal sem számol, hogy amit ő magában már lezárt, azt a másiknak sokáig tart feldolgoznia. Ebből kifolyólag a muzsikus csak egészen szélsőséges fenyegetéssel tudja magától távol tartani az újra és újra magyarázatot kérő Pádraicot. Vagy még azzal sem.

A fiatalabb férfi Colm hirtelen eltűnő szeretetét, kedvességét nem érti. Pádraic olyan ember, aki meg van elégedve sorsával, sem a múlton, sem a jövőn nem töpreng. Emberi kapcsolatai mellett tehenei, pónija és imádott szamara is fontos szereplője életének. Colm nála reflektáltabb figura, akiben az elmúlás közeledése leginkább a becsvágyat és a hiúságot ébreszti fel. Magányosan él egy kutyával, de muzsikája a kocsmában gyakran teszi a társaság középpontjává. Szerinte csak a művészi teljesítmény éli túl az embert, a kedvesség múlandó, senki sem emlékszik majd egy olyan emberre, aki a barátságos viselkedésen túl mással nem büszkélkedhet. Az elharapózó vitában talán az állatok iránti szeretet az egyetlen kapocs, amely a legvégsőkig össze tudja kötni a két férfit, sőt a kis szamár önkéntelen elpusztítása még Colm hideg magabiztosságát is összetöri.

Erre a tragikus fordulatra persze számíthat a néző, hiszen McDonagh filmjei mindig eljutnak egy szokatlan döntés legmesszebbre nyúló következményeiig. Biztosak lehetünk benne, hogy nála mindig eszkalálódik a probléma, és igazi feloldódás, klasszikus befejezés nem is következik. Ebben csak a Hét pszichopata és a si-cu jelent kivételt, de A sziget szellemei éppolyan többértelműen végződik, ahogy az Erőszakik és a Három óriásplakát…

A nyitott vég azzal is magyarázható, hogy a rendező hősei mintha állandóan a purgatóriumban töltenék az idejüket. Reális, létező környezet veszi körül őket, de megnyugvást nem találó lelkük miatt a folyamatos gyötrődés, őrlődés közegében mozognak. Ezért is szerepel minden filmjében (talán még a legújabb is ide sorolható) végső menekülési útként az öngyilkosság. De általában nem az a szereplő öli meg magát, akinél ezt a néző feltételezi, hanem valaki más. Ez utóbbiak esetében viszont a toronyból való leugrás vagy a fejlövés az istállóban nem pusztán önző és elkeseredett gesztus, hanem az adott karakter mások megváltása érdekében fordul önmaga ellen. A purgatóriumban élő szereplőknek megvannak a vétkeik, és ha nem őrli fel őket bűntudatuk és kétségbeesésük, még eljuthatnak a kegyelem állapotába. A véletlenül egy kisfiút is lelövő bérgyilkos, az alkotói és magánéleti válságban szenvedő, alkoholista író, a gyermekét elveszítő és egy egész várost magára haragító anya, illetve a minden szerettétől megfosztott Pádraic ugyanabban a kínokkal teli köztes állapotban rekedt. Nem véletlen, hogy a pusztító és megtisztító tűz három filmben is megjelenik: éteri, női énekkel aláfestett jelenetekben lobban lángra egy sorozatgyilkos teste, egy rendőrőrs üresnek hitt épülete és egy tengerparti ház. Az Erőszakikban Brugge középkori városközpontja és egy Bosch-festmény, a Hét pszichopatában a sivatag, A sziget szellemeiben pedig a látszólag idilli, de kőből épült határfalak és sziklák szabdalta sziget jelképezi a purgatóriumot.

Vagyis az új filmben is erősen szimbolikus helyszíneken járunk, hiszen a két barát sétáit keresztek kísérik, egy Mária-szobor előtt ér össze a házuktól a központba vezető út, a kőkerítések pedig nem engedik meg, hogy a szereplők más utat válasszanak, ha épp szembetalálkoznak. Szűk mozgásterük további kifejezője, hogy gyakran látjuk őket ajtók, ablakok keretébe szorítva, mintegy képen belüli képként.

Az író-rendező a jellemváltozás ábrázolásának is mestere, nem egyszer egészen drasztikus átalakulásokat is meggyőzően tud végigvezetni. Itt Pádraic változik a legtöbbet, de minden fontosabb figura jelleme sokrétűen ábrázolt, köszönhetően a nagyszerű színészgárdának. Farrell szerepe az említett átalakulás miatt talán hálásabb, mint a töprengő és mogorva Gleesoné, de mindketten rendkívül sok árnyalatát képesek megmutatni karakterüknek. Velük egyenrangú partner a Pádraic életrevaló húgát tűzzel és kifinomultsággal alakító Kerry Condon, valamint a falu bolondját kiismerhetetlen gesztusokkal eljátszó Barry Keoghan. Kettejük utolsó, tóparti beszélgetése a sok remek jelenet, emlékezetes dialógus közül is kiemelkedik.

A sziget szellemei címben a többes számú főnév adhat még töprengenivalót a nézőnek, hiszen a szereplők közül legfeljebb az idős Mrs. McCormick viselkedése árulkodik természetfeletti képességekről, túlvilági kapcsolatokról. Az asszony felbukkanásai, gesztusai kísértetiesek, és a jóslata, miszerint hamarosan több halál is bekövetkezik a szigeten, valóra is válik. A záró tengerparti jelenetben szintén ő figyeli a beszélgetőket (akik már csak árnyékai korábbi önmaguknak), kezében azzal a hosszú, kampós végű bottal, amely ekkorra a halállal összekapcsolódó eszközzé vált a történetben. Az is lehet, hogy itt már nem egy, hanem három szellem fordul arccal a tenger felé. Mindenesetre Martin McDonagh eddigi legrejtélyesebb filmje egyúttal a legszemélyesebb műve is, mely humorával elsőre elfedi, mennyi megromló emberi kapcsolatot, csalódást és magányt tár elénk. A sziget szellemei a Három óriásplakát…-nál talán kevésbé összetett, de szemet gyönyörködtető kivitelű és szívet fájdítóan keserű munka.

A kritika először a kulter.hu-n jelent meg 2023 februárjában Csökönyös szamarak címmel.