John Singleton a legelső fekete rendező volt, akit Oscarra jelöltek. 1991-es Fekete vidék című gettófilmjétől nem áll messze 2005-ös műve, csak épp akciókkal palástolja a mélyebb társadalomábrázolás hiányát.

A gyerekek nyelvét jól beszélő, ám zavarba ejtően bűbájos, idős Evelyn Mercert megölik egy bolti rablótámadás során. A temetésre összeverődik két fekete és két fehér fogadott fia, akiket annak idején csak az mentett meg a korai gettóhaláltól, hogy Evelyn szeretettel és megértéssel fordult feléjük. A helyszín (az amerikai Miskolc: Detroit), a színészek (Mark Wahlberg és André Benjamin, az Outkast magasabbik fele), valamint a zene (funky és hip-hop) már a film ötödik percében azt sejteti, hogy itt nem borongós önmarcangolás, könnyes gyászmunka várható, hanem szúrós tekintetek, állcsúcsokon felhorzsolódó öklök és pisztolyok a gatyakorcban. Aki erre számít és szeret úgy kijönni a moziból, hogy a stáblista alatt pattogó zenére dinamikusan lépdel, felhajtott kabátgallérral, a kemény jelenetek láttán megnőtt önbizalommal és vállszélességgel, az semmiképp se szalassza el ezt a filmet. „No mercy” („Nincs irgalom!”) olvasható az egyik főhős hátán a tetoválás – és ezt vehetjük akár ígéretnek is. A négy fiú megsejti, hogy anyjuk halála nem tragikus véletlen volt és egy farkasfalka szívósságával és céltudatos könyörtelenségével kezdenek a szálak felgöngyölítésébe. Kő kövön nem marad a külvárosban: autós üldözés, csontok roppanása, ripityára lőtt ház jelzi a Mercer-fivérek és ellenfeleik őszinte szándékait.

A történet télen játszódik, ezért le kell mondanunk a téren streetballozó bandák látványáról, de legalább jéghokiznak a srácok. A baseball-sapkák és kendők viselésének már közismert módjai helyett most a kötött fejfedők széles választéka adhat számunkra öltözködési tanácsot. Sajnos a karakterek kidolgozottsága sem sokkal összetettebb ennél, a zárójelenetért pedig súlyos giccsadót kellene fizetniük az alkotóknak. A hatalmas hímek himnusza a Négy tesó, az izomszagot csak azért nem érezzük, mert hideg van. Mark Wahlberg minden mozdulata, mondata, nézése a macsó értékek újjászületését hirdeti, a tépelődő, észérvekkel operáló, magabizonytalan hősök kora lejárt. Ennek megfelelően a női szereplőknek sem jut más, mint a rajongás a kockahasért és persze az aggódás. Esküvőt ne is várjunk, helyette van négy temetés.

A nyolcvanas évek akciófilmjeinek férfias világa tér vissza, kétségtelenül látványos, helyenként pedig izgalmas jelenetekkel, némi humorral. Az (ön)irónia hiányzik leginkább a filmből, ami ezt a sok keménykedést ellensúlyozná. A magukat kívülről szemlélni tudó testvérek talán arra is választ keresnének, hogyan képesek szelíd anyjuk emlékére hivatkozva ennyi durvaságra. Pedig tőle még azt is megtanulhatták, hogy evés közben nem könyökölünk az asztalra.

(Ez a kritika 2005 őszén íródott, a film mozibemutatója után.)