Az angol The Guardian című napilap 2010-es szavazásán a filmtörténet legjobb romantikus alkotásai között a most tárgyalandó opus végzett az élen, letaszítva a trónról az örök kedvenc Casablancát (1942). A lap kritikusa szerint ma aligha lehetne azzal eladni egy filmet, hogy „nem történik benne semmi”, pedig David Lean művében tényleg nagyon kevés az érdemi esemény. Ennek ellenére, aki megszervez egy találkozót az idén hetvenéves művel, s mondjuk tetszett neki a hasonló kérdések körül bonyolódó Clint Eastwood-film, A szív hídjai (1995), az nem fog csalódni.

Laura, a kétgyermekes, felső középosztálybeli háziasszony minden csütörtökön bevonatozik Milfordba, ahol ajándékokat vásárol, könyvet kölcsönöz és megnéz egy-egy filmet. Többször is véletlenül találkozik egy Alec nevű orvossal, aki hetente egyszer helyettesíti barátját a milfordi kórházban. A két házas ember néhány beszélgetés után egymásra hangolódik, és egyre jobban várják a csütörtököket, hogy együtt ebédeljenek vagy moziba menjenek. Hamarosan azzal a dilemmával találjak szembe magukat, hogy a friss szerelemért fel merjék-e borítani megszokottan kényelmes életüket.

A banális történet a melodrámák azon csoportjába tartozik, amelyekben a szerelmi beteljesülés útjába a társadalmi normák állnak, jelesül a házastársi hűség, amely itt erősebbnek bizonyul a szenvedélynél. Ez nem meglepő egy olyan korban, ahol egy nőnek mentegetőznie kell például azért, mert az utcán rá mer gyújtani. David Lean filmje konzervatív szemléletű munka, az akkoriban gyakori (pl. a katonák és a civilek között rövid idő alatt szövődő, a kimenők idejére korlátozódó) románcok ellenében a házasság szentségét hirdeti. Viszont nem hallgatja el azt sem – s ebben párja a Casablancának – hogy milyen megrázkódtatással jár hűségesnek maradni.

Mindez még nem tenné kiemelkedő filmmé Lean ötödik rendezését, ha nem jellemezné néhány szerkezeti, vizuális és tematikai ötlet. A film a vasútállomáson Laura és Alec utolsó találkozásával kezdődik. Ezt követően a nő hazatér, és „néma vallomást” tesz a férjének, tehát visszatekintésekből bontakozik ki a két főszereplő megismerkedésének és szerelmének története. Laura a férje, Fred jelenlétében gondolja végig az elmúlt, csütörtöki „randevúk” eseményeit. Semmit sem mond ki, csak mereng, miközben a férj rejtvényt fejt, és a lemezjátszóból Rahmanyinov zongoraversenye szól. A filmben végig a nő szemszöge uralkodik, sem a bölcs, de unalmas férj, sem a kezdeményező és lelkes Alec nézőpontja, narrációja nem jelenik meg.

A Késői találkozásban a melodráma expresszionista fény-árnyék hatásokkal és az akkoriban kibontakozó film noir formanyelvi jellegzetességeivel, pl. a belső narrációval és a flashback-szerkezettel vegyül. Az operatőr, Robert Krasker sok jelenetet valódi helyszínen vett fel, izgalmas kompozíciói közül az egyik kiemelkedő az, amikor Laura kínzó gyötrelmét a kamera elbillenésével is érzékelteti. A képsík megdöntése majd a Carol Reeddel forgatott munkájában, A harmadik emberben (1949) lesz alapvető vizuális elem. A másik, szokatlan szemszögű képen egy háborús szobor mellett szinte eltörpül a felkavart lelkű hősnő, mintegy kifejezve, hogy a világégés árnyékában milyen apróságnak is tűnhet egy szerelmes nő szenvedése.

Az egyre jobban gyötrődő Laurát játszó Celia Johnson nagy szemei a film nézéssel, látással kapcsolatos motívumrendszerét alapozzák meg. Ez az érzékelésmód nemcsak a moziban játszódó jelenetekben fontos, hanem a cselekmény fordulópontjaihoz is kötődik. Az első találkozáskor Alecnek egy koromszemcsét kell kivennie a nő szeméből; amikor Laura elképzeli a jövőjét, épp saját képét nézi a vonatablakban, a férjének mondott legelső hazugság alatt pedig a tükör előtt szépítkezik. A teljes románc felidézésekor a nő szeme, ha nyitva is van, a távolba réved. A férj utolsó mondatai („Valahol nagyon messze jártál. Köszönöm, hogy visszajöttél hozzám.”) viszont arról árulkodnak, hogy a „rejtvényfejtő” Fred képes volt olvasni Laura gondolataiban, megérti ki nem mondott szavait. Ezzel szemben Alec inkább verbalizálja érzéseit, a moziban tett kijelentése akár a melodráma műfajának definíciója is lehetne: „Most már nincs több nevetés, jönnek a könnyek”. És azok jönnek is, de Lean nem engedi teljesen szabadjára az érzelmességet. A melodramatikus eseményeket a legelső jelenetben egy fecsegő hölgy kéretlen jelenlétével, a későbbiekben pedig a vasúti kávéház eladónője és az egyik vasutas között kibontakozó kapcsolat évődő epizódjaival ellenpontozza. Ez a cselekményszál – Laura és Alec szent érzéseivel szemben – a szerelem profánabb oldalát képviseli, amelybe még egy (képen kívüli) fenékre ütés is belefér.

Érdekességként említem, hogy a középkorú Alecet játszó Trevor Howard a forgatáskor még csak harminckét éves volt, öt évvel fiatalabb Celia Johnsonnál. A színésznő ki nem állhatta a filmezést, és csak hosszas rábeszélés után vállalta el a szerepet. A meggyőzésben Noel Cowardnak jutott fontos szerep: felolvasta Johnsonnak azt az általa írt egyfelvonásost, amelyből aztán a forgatókönyv készült. A színésznő sokszínű és érzékeny játéka (ami annak idején még a film ifjú nézőjét, Robert Altmant is megbabonázta), máig a mű egyik legfőbb erőssége. Leginkább ez és a kiváló operatőri munka biztosítja, hogy David Lean alkotásával talán sosem lesz teljesen késői a találkozásunk.