Sin City – A bűn városa (Sin City, 2005)

A Sin City című képregénysorozat olyan önálló történetek füzére, amelyeket leginkább egy közös helyszín kapcsol össze. A bűn városát a kilencvenes évek elején az a Frank Miller indította útjára író-rajzolóként, aki addig elsősorban a Fenegyerek és Batman kalandjainak megújításával szerzett elismerést.

sin_city_c.jpg

A Sin City mozgóképes változatának kialakításában Miller társrendezőként vett részt Robert Rodriguez oldalán, az eredmény pedig az eddigi talán legpontosabb képregény-adaptáció lett. A rajzolt oldalak a szemünk előtt filmként jelennek meg, az alkotók precízen teremtették újra az eredeti képek színeit és plánjait, ráadásul az írott szöveg is változatlan formában hangzik el a párbeszédekben és monológokban. Tulajdonképpen már nem is feldolgozásról, adaptációról van szó, hanem a rajzolt médium filmre való átfordításáról, melynek eredménye egy elképesztően látványos és magával ragadó mozgó képregény lett. Ehhez a digitális technika alkalmazására volt szükség, hiszen az összes jelenetet zöld háttér előtt vették fel, amihez aztán számítógép segítségével alkottak tárgyi környezetet és kulisszákat. Az eredményen a legelvetemültebb rajongók sem fanyaloghatnak.

Miller fényből és árnyékból szőtt világában olyan antihősök néznek szembe a reménytelenséggel, akiknek semmilyen szuperképességük nincs. Rendőrök, bérgyilkosok, gengszterek, utcalányok: mindannyian a bűnből élnek, közöttük csak rosszak és még rosszabbak akadnak, talán az idős rendőr, Hartigan (Bruce Willis) az egyetlen kivétel. Tetteik viszont legalább annyira túldimenzionáltak, mint az álruhás igazságtevőké, „túlfejlett erkölcsi érzékük tartja csak bennük a lelket: ha egy védtelen nőt méltánytalanság ér, beindulnak és vérben forgó szemekkel vesznek elégtételt” (Kovács Marcell: Éjszakai rohanás. Filmvilág, 2004/6. 14.). A filmváltozat abban is ragaszkodik a képregényhez, hogy a rajzolt erőszak mozgóképi megjelenítésekor sem finomkodtak az alkotók, néhány jelenet egészen húsba vágó.

sincity3.jpg
Az eredetihez való túlzott hűség azonban hátrányokkal is jár: az epizodikusság, a felvonultatott sztárgárda és az elképesztő látvány majdnem elfedi, hogy a Sin City nehezen tud filmélménnyé válni. A képregényeknél alapvető mozgalmasság mozgóképként tömény akciófolyamot eredményez, ami fél óra után a túladagolás tüneteit válthatja ki a nézőben. Pihenő alig akad, ha épp nem ölnek vagy ölelnek, akkor a férfihős rekedtes belső monológjait hallhatjuk. A film nem hagy időt a szemlélődésre, a motivációk átélésére, a figurák megismerésére, hiányzik a képregény magától értetődő szabadsága, a kockák és az oldalak tetszőleges idejű nézhetősége és a visszalapozás adománya. A vásznon szakadatlanul sorjáznak a jelenetek, valószínűleg azért, mert nincs több kép és több szöveg az eredetiben, így a rendezők kénytelenek „lapozni”. Ennek kiküszöbölésére lassítani kellett volna a tempón, mélységet adni a jellemeknek, de az eredeti sztorik teljes átdolgozásához a két rendezőnek – valamelyest érthető okokból – nem volt szíve.

film-noir-sin-city-nancy-and-hartigan-via-filmdogsonline.jpg

Ezek után talán fölmerül a kérdés: vajon mi tekinthető sikeres képregény-adaptációnak? Egy film élvezetéhez aligha fontos tudnunk, hogy volt-e rajzolt alapja, nem kell ismernünk a figurák epizódok százain átívelő előéletét, mert a film önálló alkotás, aminek nem valamilyen előzményhez képest kell értéket tulajdonítanunk, hanem önmagában kell szemlélnünk, értelmeznünk. Ez a regényadaptációk esetében is minduntalan előkerülő probléma általában akkor kardinális kérdés, ha a mozgóképes eredmény mégsem áll meg a saját lábán. Ha a párbeszédek könyvízűek, ha a sztárszínészek nevetségesen néznek ki jelmezükben, ha a film bugyuta vagy épp véresen komolyan veszi magát, akkor automatikusan megszólal „a képregény sokkal jobb” szólama. Épp ezért a filmváltozatoknál talán annak az arányát legnehezebb megtalálni, hogy meddig kell vagy lehet hűségesnek maradni, és mi az, amiben muszáj újítani. Ez talán fokozottabban igaz a közismert képregényekre. A túlzott hűség elsősorban a külsőségekre, színekre, maszkokra, ruhákra, díszletekre vonatkozik, a történetek ugyanis ritkán kerülnek át változtatás nélkül a képregényből a moziba. A ritka kivételnek számító Sin Cityben úgy igyekeztek elmélyíteni a meglehetősen sovány történeteket, hogy a három feldolgozott epizódot kerettörténettel fogták egybe, melyben a harmadik sztori még egy keretbe foglalja a megelőző kettőt, a három férfihőst pedig egy bárban „futtatták össze”, jelezve, hogy egyazon városban és környéken járunk, sőt talán ugyanazon az éjszakán. A művészi szempontból legsikeresebb adaptációk, mint A kárhozat útja (2002) vagy az Oldboy (2003) szinte semmiben sem emlékeztetnek képregényre, legfeljebb utólag ötölhet eszünkbe néhány kitartott totálképről vagy osztott képmezős megoldásról, hogy ezeknek akár rajzolt előzményei is lehetnek. Vagyis ha a film mind képi, mind tartalmi kidolgozottságában magas színvonalú, és rendezőjének egyedi kézjegyét is magán viseli, akkor képes az írott/rajzolt eredetit feledtetni, azzal egyenrangú, autonóm alkotásként funkcionálni.

main_character_and_actor_poster.jpg

A Sin City mind képileg, mind történetvezetésében radikális munka, statikus beállításaival és rajzfilmfigurákká torzított színészeivel a grafikus stilizálást valósította meg a filmvásznon és máig hivatkozási alapnak számít. Az általa megkezdett úton továbblépni csak a filmzene elhagyásával, a hangeffektusok, a narrátori szöveg és a párbeszédek képbe írásával lehetne, ami aligha járna komoly hozadékkal, ám közelebb kerülnénk a „valódi” képregényfilmhez. Mint arra Varró Attila filmkritikus egy előadásában felhívta a figyelmet, a hatvanas években készült Batman tévésorozat már tett erre egy kísérletet: a színészek a rajzolt alakok stilizált jelmezeit, maszkjait és mozdulatait viselték, illetve utánozták, néha meg is merevedtek, mintha csak állóképet látnánk, a hanghatásokat pedig (Bang, Boom stb.) a rendező beleírta a képekbe is. Aki látott valaha részletet ebből az alkotásból, valószínűleg nem állta meg nevetés nélkül, ám szinte eldönthetetlen, hogy fergeteges paródiát látunk-e, vagy az alkotók csak túl komolyan gondolták a két médium összekapcsolását. A teljesen képregényszerű film azért sem képzelhető el, mert ha képes is a technika az egyes képregénykockák pontos megjelenítésére, elrendezésüket, átfedéseiket, egy-egy oldal kompozícióját nem adhatja vissza, ami pedig a comics legfontosabb jellegzetessége, igazán egyedi vonása. Tehát még egy tökéletesnek tűnő adaptáció után is érdemes fellapozni a rajzolt eredetit és beleveszni az állóképekbe. Hiszen Robert Rodriguezzel karöltve Frank Miller sem rombolta le saját Sin Cityjét, csak megépítette annak testvérvárosát.



A szöveg a Debreceni Disputa 2005. november-decemberi számában megjelent (El)rajzolt hősök című írás rövidített és átdogozott változata.