Az ember mindennapjait talán legtöbbször és leginkább megzavaró élőlényről nem is nagyon lehetne más jellegű filmet forgatni, mint horrort. A légy című 1958-as és 1986-os alkotások éppen olyanok, mint ezek a zümmögő bestiák: egyszerre csodálatra méltóak, bosszantóak és elborzasztóak.

A két vizsgált mű alapját az egykori brit kém, George Langelaan azonos című novellája szolgáltatta, amely először a Playboy hasábjain jelent meg 1957 júniusában. A sikert jelzi, hogy rá egy évre már be is mutatták a Kurt Neumann rendezte első adaptációt, amely szintén pozitív fogadtatásra talált mind a nézők, mind pedig a kritikusok részéről.

Neumann filmje az alapokat tekintve hűen követi a forrást: a tudós André Delambre feleségének, Helene-nek a visszaemlékezéséből tudjuk meg, miért is kellett brutális halált halnia a férjnek (egy ipari présgép által). A kutató az általa feltalált teleportáló gép tesztelése közben súlyos balesetet szenved, amelynek során sejtjei összekeverednek egy légyével, s míg André légyfejjel és légykarral a laboratóriumába zárkózik, Helene és fiuk, Henri megpróbálják befogni az elszabadult, emberfejű és emberkarú legyet. Habár a befejezés a két alkotásban eltérő (illetve a történet elmesélése sem ugyanazon a módon zajlik), az igazi dráma mindkét esetben ugyanaz: a munkája miatt családját elhanyagoló férfi, és a szerelméért szörnyű tettre kényszerülő nő tragédiája mellett az a maró dilemma is megjelenik, hogy egy hibrid szörnyszülött esetében vajon mi számít valóban emberséges lépésnek.

A film egyébként meglepően hatásos trükköket vonultat fel – igaz, a cérnahangon segítségért kiáltozó légy-André elég nevetséges, viszont az elméjét fokozatosan elveszítő, végső elkeseredésében laborját összezúzó, összetett szemű André-légy látványa közel hatvan év távlatából is sokkoló. Vincent Price pedig mindig, mindenben zseniális, még akkor is, ha jelen esetben túl sok mindent nem is kell tennie szövegének visszamondásán túl.

A majd’ harminc évvel később készült remake esetében a direktor, David Cronenberg már jóval merészebben nyúlt hozzá a két alapanyaghoz, s bár a fő szálat megtartotta, bőven el is rugaszkodott attól. Utóbbi persze nem meglepő, hiszen a biohorror atyja nagyjából ekkor volt pályája csúcsán, kihagyott ziccer lett volna, ha nem mélyül el a test alakváltozásának folyamatában.

A rendező később bevallotta, hogy maga a történet nem is foglalkoztatta különösebben, legalábbis borzalmasnak mondta a részben maga által írt forgatókönyvet, illetve a párbeszédeket is (a nyitójelenet az ostoba dialógussal és a béna dramaturgiával remek példa erre). Az émelyítően hatásos, Oscar-díjat érő vizuális effektek azonban bőven kárpótolják az edzett gyomrúakat, igazán emlékezetessé formálva ezt a gyakorlatilag háromszereplős kamaradrámát.

Az alapvető kérdések jelen esetben is hasonlóak a fent taglaltakhoz (melyekhez hozzáadódik az újságírónő szakmai dilemmája a szenzáció- és híréhséggel kapcsolatosan), ám Cronenberg a hangsúlyeltolásokkal a balul sikerült kísérlet révén először fizikailag megerősödő, majd fokozatosan torz hibriddé váló tudós alakján keresztül Kafka Az átváltozását is megidézi. Seth Brundle (Jeff Goldblum) így válik a filmtörténet egyik legmagányosabb alakjává. Egyedül dolgozó csodabogárból a szerelem mámorító hatásának hátulütőjeként válik borzalmas szörnyrovarrá („nem minden rovar bogár…”), akinek csak egy duplacsövű puska hozhat megváltást.

Az 1958-as és az 1986-os változatoknak is készültek folytatásai, ám azok színvonalban nem érnek fel e két tárgyalt műhöz. Ellenben Cronenberg 2008-ban a zseniális filmzenét szerző Howard Shore-ral karöltve operafeldolgozást készített a történetből – érdekes audiovizuális látványt nyújthatott az áriázva zümmögő ízeltlábú.

A tudományos ismeretek szerint, ha a legyeknek nem lennének természetes ellenségeik, akkor nagyon rövid idő alatt totálisan ellepnék a Földet – két filmes légynek azonban a halál így is a halhatatlanságot jelentette.