A kisfilmjeivel (pl. Valakinek a valamije, Külalak) már bizonyított Reisz Gábor első nagyjátékfilmje üdén és humorosan mesél egy majdnem harmincéves férfi diploma utáni útkereséséről.

Herczeg Attila nagyjátékfilmes bemutatkozása egy romantikus komédiába oltott korhatáros tinivígjáték. Csakhogy a kanos kamaszok és a szalagavató bál bonyodalmai helyett a tizenöt éves érettségi találkozó képezi a film cselekményének kiindulópontját. Ám a harmincon túli szereplőket ugyanazok a vágyak hajtják, mint gimnazista korukban: ki egy jó numerára, ki meg a nagy szerelemre áhítozik. A műfajmixelés eredménye egy mocskosabb szájú, Erős Pistával megbolondított, magyaros Notting Hill lett.

David Michôd második nagyjátékfilmje legalább akkora ütést mér az arcra, mint első próbálkozása, az Animal Kingdom tette 2010-ben: az egy autó visszaszerzéséért folyó kegyetlen hajtóvadászatot elregélő Országúti bosszú (helyenként: Országúti hajsza) nem csupán a helyszíne miatt fullasztó és nyomasztó.

Florian Henckel von Donnersmarck első egész estés filmje remekül adja vissza a berlini fal keleti oldalán élő német társadalom mindennapjait a Stasi árnyékában.

Átlátni a falon, élesebben hallani, gyorsabban futni, könnyebben gyógyulni. Ki ne szeretné, ha lennének speciális képességei? Mivel ezek nagyjából csak ábrándok (legalábbis egyelőre), nem csoda, hogy az ember örömét leli abban, ha ezzel kapcsolatos alkotásokat nézhet. Az X-Men-széria új része ismét kielégítheti ezen vágyódásainkat, bár azért marad apróbb hiányérzetünk is.

Az olyan filmek miatt, mint Az eltűnés sorrendjében, érdemes moziba járni.