David Michôd második nagyjátékfilmje legalább akkora ütést mér az arcra, mint első próbálkozása, az Animal Kingdom tette 2010-ben: az egy autó visszaszerzéséért folyó kegyetlen hajtóvadászatot elregélő Országúti bosszú (helyenként: Országúti hajsza) nem csupán a helyszíne miatt fullasztó és nyomasztó.

A stáblista szerint Ericnek hívott, valójában névtelen idegen (Guy Pearce) megáll egy rozzant, út menti háznál, hogy felfrissítse magát, ám egy lövöldözésbe torkolló rablás után menekülő banda tagjai ellopják a kocsiját, s kénytelen utánuk eredni. Tíz évvel járunk a részletesebben meg nem nevezett (gazdasági) összeomlás után, így egy gépkocsi eltulajdonítása mögött érezhetjük azt, hogy nem csak egyszerű státusszimbólumról van szó, amellyel jól esik menőzni, hanem sokkal inkább egy, az életben maradáshoz szükséges eszközről. Persze Eric megszerzi a banditák járgányát, szóval emellé az elmélet mellé rögtön oda kell szúrnunk, nagy valószínűséggel valami érték is rejtőzik a négykerekűben. Épp emiatt komoly ámokfutás kezdődik, amelyben hősünk mellé sodródik Rey (Robert Pattinson) is, akit az üldözöttek (köztük a bátyja) hagytak hátra a lövöldözésnél, úgy tudván, meghalt.

Michôd bevallotta, a főszerepet kifejezetten Pearce-nek írta, aki számomra továbbra is egy olyan színész, aki ha nem is a világ legtehetségesebbje, de rendre nagyon jó filmekben játszik (Szigorúan bizalmas, Memento, Az ajánlat, A király beszéde, stb.): remekül hozza ezt az elvetemült, minden idegszálával a céljára összpontosító, senkit sem kímélő figurát, akit ügyesen ellenpontoz Pattinson félszeg, kissé ostoba és naiv, de (meg)szerethető karaktere.

A mű erejét leginkább a fényképezés adja (valljuk be, elég ritka a női operatőr, itt most Natasha Braiert illeti dicséret): persze Ausztráliából már majd' negyven éve is könnyű volt posztapokaliptikus vidéket faragni (l. Mad Max), ennek ellenére még mindig szemkápráztatóak és zsigeriek ezek a végtelen, vörös puszták, amelyeket csak itt-ott tör meg egy-egy rozzant viskó, szélfútta, elhagyatott városka, vagy éppen villanypóznákra feszített hullák látványa (mekkora ötlet és milyen durva! - akár laza Spartacus és Trónok harca hommage-nak is vehető). Emellett Antony Partos hangulatemelő, ambientes muzsikáját is fontos megemlíteni.

Egyébként nagy öröm, a magyar mozikba is eljutott az Országúti bosszú, az viszont bosszantó, hogy szinkronosan: ahogyan a Joe esetében is, itt sem érzem indokoltnak a magyarítást, főleg azért nem, mert az efféle határvidékeken játszódó sztoriknak igen hangsúlyos részét képezi a szereplő akcentusa. Ráadásul itt tényleg nem sok dialógus van.

Egy elállatiasodott világban félemberek marakodnak a nyamvadt mindennapjaik romjain, az erősebbek és éberebbek életben maradnak, a gyengék és figyelmetlenek elhullanak - nincsenek törvények, a rend fenntartását szolgáló katonaság is erőtlen, csak az elszántak vihetik valamire. Érdekes lett volna westernkörnyezetbe helyezni ezt a sztorit, valószínűleg úgy is ütött volna. Egyedül a lezárást érheti kritika, azzal együtt, hogy két jelenetet is átértékel (a fegyvervásárlást, illetve a műtét utáni pihenőt), de sajnos kissé komolytalanná, logikátlanná teszi az egész sztorit.