Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives, 2013)

Ideje találkozni az Ördöggel.

only_god_forgives.jpg

Kevés olyan rendező van, akinek majdnem mindegyik vagy az összes filmjét sikerült látnom, és még kevesebb van, akinek a munkásságát szinte maximálisan elismerem. Ebben a szűk keresztmetszetben hirtelen csak Sam Peckinpah neve ugrik be, illetve az írásom tárgyát képező Csak Isten bocsáthat meg direktoráé, Nicolas Winding Refn-é. Nem állítom, hogy e két filmkészítő mindig száz százalékos teljesítményt nyújtott, ha beállt a kamera mögé, ám legtöbbször azért emlékezetes (igen, legtöbbször brutális is), amit vászonra álmodott ez a két fickó.

A szemüveges dán munkásságának legalább annyi rajongója, mint utálója akad (érdekes módon Peckinpah is így volt ezzel a maga idejében). A Pusher-trilógiát még szinte mindenki az egekbe magasztalta (jogosan), és a Bronson esetében is kevés fanyalgó hang hallatszott, ellenben a Fear X, a Valhalla Rising és a Drive (utóbbi kettőnél a magyar címet inkább feleljtsük el) már heves értetlenkedéseket is produkált. Tény, hogy előbbi kettő elvontságával és érdekes szimbolikájával, utóbbi kettő pedig a mérhetetlenül egyszerű történetével verte ki sokaknál a biztosítékot, nálam azonban a Valhalla és a Drive mindenképpen az utóbbi évek nagybetűs moziélményei között szerepel: képi világuk valami elementáris erővel szippantott magába (emiatt sajnálom, hogy a vikinges pokoljárást nem mutatták be nálunk moziban), illetve két olyan főhőst kaptunk ezekben, akik bátran odaállhatnának a Steve McQueen, John Wayne, Clint Eastwood, Lee Marvin, vagy Charles Bronson által megformált, főleg a jelenlétükkel emlékezeteset alkotó karakterek mellé.

A Csak Isten bocsáthat meg olyan, mintha a fent felsorolt három film találkozna egy bangkoki muay thai ringben: egyszerű történet, szótlan főszereplő, szép fényképezés, masszív és csak nehezen kibogozható szimbolika jellemzi ezt a másfél órát. A fia halála miatt vért kívánó Crystal (Kristin Scott Thomas igen dögösen formálja meg ezt a velejéig mocskos nőszemélyt) meglepve tapasztalja, hogy Julian (Ryan Gosling) abszolút rezignáltan viseli bátyja elvesztését. Így midőn megpróbálja saját kezébe venni az események irányítását, súlyos és brutális lavinát indít el, a gyilkosságért felelős rendőrfőnök, Chang (Vithaya Pansringarm) ugyanis kőkemény diónak bizonyul.

Habár a sztori nem több egy átlagos bosszútörténetnél, az eszméletlenül gyönyörűen megkomponált képek, a nagyszerű színészek (élen az "ördögi", bizarr karaoke-performanszokban is erős Pansringarmmal) emlékezetessé tudják tenni ezt a művet, annak ellenére, hogy a Twin Peaks (egyszerre modernizált és a távol-kelet misztikumával fűszerezett) díszletei közé helyezett Oidipusz-monda kifacsart, álomjelenetekkel és hosszú merengésekkel tarkított megidézése nem segíti a könnyed befogadást. Valahogy úgy érezhetjük magunkat, ahogyan Julian viselkedik az egész film alatt: ülünk, nézünk ki a fejünkből, sodródunk az eseményekkel és jóformán semmilyen beleszólásunk sincs abba, merre haladjon a történet. És még csak az öklünk sem "siet" a segítségünkre.

Refn persze most sem hazudtolja meg magát, a legtöbbször imádott vörösével festi elénk képeit, amelyek közül most is az agyunkba éghet jó pár ultraerőszakos momentum (Luis Bunuel és Kitano Takeshi biztos mosolyogna, ha látná ezeket). A galamblelkű nézők azért egy alkalommal kapnak kiutat, hiszen a bordélyjelenetben felszólítják az ott tartózkodó hölgyeket, hogy csukják be a szemüket, és semmilyen körülmények között ne nyissák azt ki. Aki nem bírja az erőszakot, ekkor jobban jár, ha maga is így tesz. Isten bocsássa meg, én bizony végignéztem azt a részt is.