Sokáig vártam azzal, hogy megnézzem ezt a filmet. Ennek prózai oka volt: moziban csak szinkronizált formában lett volna módom látni, azt viszont semmiképp sem akartam. Végül aztán csak sikerült belebotlanom egy feliratos "kópiába", de továbbra sem tudom eldönteni, megérte-e egyáltalán, lévén inkább csalódást éreztem, mint örömöt.

Még most is azon gondolkodom, miért is nem tetszik nekem a Django elszabadul. Meglehet, éppen a hosszú várakozás fúrta meg kissé az élményt, hiszen a környezetemben elég sokan beszéltek/beszélgettek róla, s többnyire elismerően nyilatkoztak, ami rögvest prekoncepciót alakított ki bennem. De ha ezen valahogy túllépek, akkor sem látom a remekművet, sokkal inkább egy hosszú és unalmas (Tarantino sajnos csak a Kutyaszorítóban esetén tudta normálisan visszafogni magát egészséges játékidő terén), kissé epizodisztikus valamivel találkoztam, ami nem volt az ínyemre. Pedig kedvelem a westernfilmeket, de ez most nem jelentett automatikus üdvösséget QT-nak: két karaktere, a címszereplő Django, valamint az őt segítő Schultz doki párosa ugyanis inkább idegesített, mint hasonulást kínált. Jamie Foxxot eddig se nagyon szerettem, külső és belső terén is színtelen-szagtalan színésznek tartom, és ez most sem változott, felszabadított fejvadásza olyan laza, tökös és vagány, hogy legszívesebben agyonlőném egy duplacsövűvel. Christoph Waltz ezzel szemben most is jó, de semmi olyat nem mutat, amit ne játszott volna el a Becstelen brigantykban (csak akkor az ellent erősítve). Oscar-díja épp emiatt érthetetlen számomra, ugyanis a két legnagyobb ellenlábas, a Django feleségét birtokló Calvin Candie-t, illetve öreg szolgáját, Stephent alakító Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson-duója sokkal inkább brillíroznak, ők mentik meg ezt a majd' három órát.

Persze nem mondom, hogy nézhetetlen moziról van szó, hiszen vannak izgalmas és emlékezetes jelenetei (mint például a szökött rabszolga kutyákkal való széttépetése vagy a vacsora), illetve a legtöbb poén is ül (a legjobb csuklyások dilemmája). Sajnos azonban most a zenehasználat sem írható a kellemes oldalra: westernkörnyezetben játszódó, komoly(abb) hangvételű sztori alatt ne szóljon már hip-hop! Meg szegény Franco Nero (aki az eredeti Django volt a spagettiwesternek hajnalán) filmbe citálása is borzalmas pillanat, erőltetett és nevetséges.

Úgyhogy hiába a jó téma (rabszolgatartás, mandingo-küzdelmek), amihez Tarantino nyúlni próbált (saját kútfőből vagy innen-onnan merítve), hiába a sok erőszak és vér, nem áll össze működő egésszé a Django elszabadul. Talán majd egy későbbi újranézés alkalmával más lesz a véleményem, de jelenleg inkább igyekszem távol tartani magam ettől a mozitól – ehhez természetesen a korbács a legalkalmasabb eszköz.