Viszonylag ritkán nézek romantikus filmeket, mivel kevésszer tudok ráhangolódni az efféle művekre. Ettől függetlenül, ha néha mégis ráveszem magam e tettre, egészen jó élményekben szokott részem lenni. A Waterloo híd is egy egészen élvezetes munka, bár nálam nem lesz annyira maradandó, mint mondjuk az Amelie csodálatos élete, A szabadság útjai vagy mondjuk a Továbbállók.

A rendező személye némileg meglepő lehet, főleg abból kifolyólag, hogy James Whale közvetlenül a Waterloo híd után forgatta a Frankeinsteint: bátran ki is jelenthetjük, hogy zsánerektől függetlenül is a korszak meghatározó mesterembere volt ő, hisz e fenti két mű mellett is jegyzett még nem egy klasszikusnak mondható mozit.

Írásunk tárgya hibái ellenére is működőképes és élvezetes (mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy pár évvel később remake is készült belőle). Bár engem mindig zavarnak az olyan fordulatok, ahol a szereplők másodpercek, órák, napok alatt képesek irgalmatlanul szerelmesek lenni valakibe (tény, hogy az ilyesmi a való életben is gyorsan zajlik, de szerintem ennyire azért nem), és ez itt sincs másként, Roy (Douglass Montgomery) és Myra (Mae Clarke) életének pár nap alatti összefonódása ezzel együtt is életszerű. Az első világháborúban katonaként szolgáló, s épp eltávját töltő férfi rögvest (a fekete-fehérben is jól érzékelhető) lila ködbe burkolózva ostromolja az egykor táncosként, a jelenben pedig örömlányként dolgozó nőt, ám éppen utóbbi bizonytalankodása viszi előbbre a cselekményt. Visszakozásai, kifogásai, önmarcangolása a ma embere számára is könnyedén ismerős lehet párkapcsolati tapasztalatok alapján, de ha jól megnézzük, az erősebbik nem viselkedése is ismerős.

Hogy végül egymásra találnak-e a szerelmesek a bombázás sújtotta Londonban, azt természetesen a filmből kell kiderítenie az olvasónak, mindenesetre a szikár és feszes történetvezetés nem fogja ásításra késztetni a romantikus drámák kedvelőit.