Oscar-díjas alakítás és látványos, a jövő filmkészítőit is megihlető rablási jelenet ide vagy oda, A Topkapi kincsét távolról sem nevezném remekműnek.

Pedig szerintem nincs ember, aki ne izgalommal ülne le, ha heist filmről van szó. Hiába mindig ugyanaz a felépítés (tervezés és csapatépítés, kivitelezés, menekülés), mégis el szokott fogni a kíváncsiság, hogy vajon kik, mit és hogyan próbálnak meglovasítani. Persze előfordul, hogy csalódnom kell (legutóbb például A gyalogáldozattól vártam többet), de általában több az élvezetesebb munka (Az olasz meló, Aszfaltdzsungel, A gyilkosság, Rabold el az aranyat!, Eredet, Fast Five) – kár, hogy A Topkapi kincse inkább az előbbi tábort erősíti.

Kezdjük azzal, hogy a terv mögött álló női főszereplő, Melina Mercouri annyira csúnya, hogyha egyszer lesz egy rosszalkodó gyerekem, biztosan az ő arcképével fogom riogatni. A felütésben ő magyarázza el a nézőnek, mire is kell számítanunk az elkövetkező két órában (remek ötlet ez a kiszólás, kár, hogy később már nem tér vissza), és ez számomra annyira ijesztő élményt jelentett, hogy majdnem fel is álltam a film elől.

Aztán csak végigszenvedtem az isztambuli Topkapi palota szultáni tőrének elrablását bemutató eseménysort. Peter Ustinov mondjuk valóban jól teljesít a szerencsétlen flótás, majd későbbi tettestárs bőrében (ezért járt az említett Oscar-díj), az igen sármos Maximilian Schellről ellenben folyton George Clooney jutott eszembe, ami persze nem negatívum. Ellenben a játékidő nagy része unalmas tempóban halad a nagy finálé felé, engem legalábbis csak nagyon nehezen tudott lekötni a helyenként vicceskedni próbáló sztori.

Maga a célmegvalósítás viszont tényleg igen látványos és feszült (az alapot a Brian De Palma-féle Mission: Impossible is kölcsönvette később), és a befejezés sem éppen szokványos, de nekem akkor is hiányzik valami ebből a színes-szagos Jules Dassin-műből.