André de Toth is tipikusan olyan rendező, mint Samuel Fuller: nagyszerű iparos, akit csak ritkán emleget az átlagnéző, mivel sajnos nem túl sűrűn találkozhat a műveivel. Pedig ő is megérdemelné az elismerést, mivel mind itthon készült munkái, mind pedig amerikai zsánerdarabjai érdemesek a figyelemre.

Nem vagyok oda a 3D-s filmekért. Egyszerűen nem értem, mitől nagyobb élmény az, hogy időnként jobban belóg egy-egy homályos alak vagy tárgy, az arcomba repül egy-egy űrhajó vagy puskagolyó, mikor ezeket akkor is simán tudom élvezni, ha nincs rajtam még egy szemüveg és csak két dimenzió segítségével kell értelmeznem, ami a vásznon folyik. Számomra ez ugyanolyan, mint amikor egyes koncertfelvételeket 5.1-es hangzással adnak ki: a zene bőven jól „muzsikál” sztereóban is, fölösleges a plusz villogás. És ahogy régen is megbuktak a 3D-s kísérletek, remélem, hamarosan a jelenben is eltűnnek ezek a fölösleges szemfárasztások.

Mindezt csak azért írtam ide, mert ahogyan az A fegyveres idegen plakátján is látszik, anno ezt is három dimenzióban vetítették. Vicces is volt, mivel mindezt csak utólag tudtam meg, s így elég különösnek és érdekesnek tűnt, hogy a szereplők számtalan alkalommal „játszottak bele” a kamerába, ami így utólag már abszolút érhető, hatáskeltő fogás.

Bár mindezzel együtt sem beszélhetünk kiemelkedő alkotásról, szimpla hétvégi kikapcsolódásnak azért megteszi. Illetve érdekes látni a még egészen fiatal Lee Marvint és Ernest Borgnine-t, hogy igyekeznek keresztbe tenni a főhőst alakító – és egyébként Tothtal elég sokszor együtt dolgozó – Randolph Scottnak. A történet nincs is nagyon túlbonyolítva, épp annyi teret enged a Scott alakította karakternek, hogy a múltbeli hibáitól megtisztuljon, s kisöpörje Arizonából az aranybánya fosztogatóit.

Ettől függetlenül érdemes keresni André de Toth filmjeit, elég csak A száműzött napjára, a Crime Wave-re, A viaszbabák házára vagy a még Magyarországon készült 5 óra 40-re és a Két lány az utcánra gondolni – utóbbi érdekessége, hogy a Martin Scorsese által alapított World Cinema Foundation 2010-ben restaurálta, s még Cannes-ban is bemutatták.