Scorsesét - szégyen, nem szégyen - én már leírtam magamban, erre karácsonytájt a 2013-as moziév egyik legkellemesebb meglepetését tette le az asztalra.

Nem mintha A Wall Street farkasa gyökeres változást jelentene a mester művészetében, de öröm nézni, ahogy felveszi az életmű egy majd húsz éve elejtett szálát. Új filmje a Nagymenők (1990) és a Casino (1995) gengsztertablóinak brókerközegbe helyezett változata. Mindhárom alkotás hosszú éveket átfogó felemelkedés- és bukástörténet, mely valós személyek élettörténetén alapszik. Scorsese ma is perfektül beszéli azt a filmnyelvet, amely olyan magával ragadó volt a szervezett bűnözésről szóló alkotásaiban: az időrendből kiemelt nyitójelenet (célbadobás törpékkel), szereplői narráció (DiCaprio többször egyenesen a nézőhöz beszél), dögös zenére dinamikusan vágott képsorok (Thelma Schoonmaker 1980 óta állandó alkotótársa a rendezőnek), gyorsan felskiccelt, mégis emlékezetes mellékkarakterek (a legviccesebb a főszereplő apjának, Mad Maxnek a belépője a filmrendező, Rob Reiner alakításában) és torokszorító erőszak (ezúttal féktelen drogozás és töméntelen szex helyettesíti).

A rendező nagy érdeme, hogy a keze alatt még a szerényebb tehetségű színészek pl. Jonah Hill és Margot Robbie is átlépik saját árnyékukat (persze ezt már Sharon Stone-nál is elérte a Casinóban). A legellenszenvesebb alakot játszó Hillt pl. egyenesen szétveti a féktelen játékkedv. Leonardo DiCapriót Scorsese ötödször instruálta, de ezt érzem eddigi legjobb együttműködésüknek. A korábban főleg a tragikus múltjuk által meghatározott, identitásválságban vergődő figurákat alakító színész (pl. New York bandái, Eredet) újabban a hatalom és a pénz bűvöletében élő férfiakat formál meg (Django elszabadul, A nagy Gatsby) kiválóan. A Wall Street farkasaként színészi életére is reflektál (mondjuk megtette ezt már a Kapj el, ha tudsz és A tégla esetében is), Jordan Belfort szinte mindig „szerepel”, ha nem az üzletfeleknek, akkor a kollégáinak, vagy a nézőknek ad elő nagymonológokat és magánszámokat.

Scorsese nem lép ki hősei luxuskörnyezetéből, nem szembesíti őket erkölcstelenségük mélyebb következményeivel, a becsapott részvényesek, az átvágott kisemberek sorsával. Nem dühös drámát forgatott a gazdaság csalárd szereplőiről, hanem dögös szatírát egy falkányi élvhajhászról, akik addig árulták a jólét illúzióját másoknak, míg végül már ők maguk sem tudták, hogy élik-e az álmukat, vagy álmodják-e az életüket.