Egy éve hunyt el Robin Williams.

Penny Marshall máig legelismertebb filmje felidézi eggyel korábbi rendezése, a Segítség, felnőttem! (1988) alaphelyzetét, a férfitestben ébredő kiskamasz sorsát. Az Ébredések azonban – az alapjául szolgáló megtörtént eseményeknek megfelelően – a vígjátéki szituációt drámára váltja.

Az 1960-as évek végén egy bronxi kórházban dolgozó orvos, Oliver Sacks áttörést ért el egy rejtélyes betegség, az encephalitis lethargica területén. Az 1910-es, '20-as években vírusos agyvelőgyulladás miatt több fiatal került katatón állapotba, évtizedekre merevedtek szoborrá, beszédre, mozgásra, önálló életre képtelenül pergették mindennapjaikat ápolóik, orvosaik körében. Hosszú idő után Sacks volt az első, aki gondolkodásra, érzelmekre utaló jeleket fedezett fel a betegeknél és egy, a Parkinson-kór ellen kifejlesztett gyógyszerrel kezelte pácienseit. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: a tetszhalott állapot megszűnt, sőt az ápoltak visszatértek az életbe, képessé váltak önálló cselekvésre, beszédre. Kisvártatva persze fájdalmasan szembesültek azzal, hogy időközben felnőttek, megöregedtek. Úgy érezték, a kiesett éveket csak alvással töltötték, s a mulasztásokat pótlandó, hatalmas kedvvel vetették magukat a társas lét örömeibe. A csoda azonban nem tartott tovább egy nyárnál, a betegek fokozatosan visszacsúsztak korábbi állapotukba.

A film nem tárgyalja az orvosi eset minden aspektusát (pl. azt is elhallgatja, hogy csak a betegek egyharmadánál következett be javulás), de ez nem is feladata egy hollywoodi alkotásnak. Az viszont lényeges, hogy a mű képes megmutatni a történések érzelmi oldalát, a sorsok alakulása révén megérthetővé és átélhetővé tesz egy szélsőséges emberi helyzetet. Mindebben fontos szerep jut Steven Zaillian forgatókönyvének, amely elsősorban az orvos (Robin Williams játssza a Sayerre átkeresztelt Sacks doktort) és egy beteg, Leonard Lowe (Robert De Niro) egyre szorosabbá váló kapcsolatára épül. A fő cselekményszál mellett mindkét férfi oldalán a szerelem is megjelenik, továbbá az ellenlábas orvos karaktere gondoskodik az állandó konfliktusokról, a többi beteg a humorról, Leonard anyja pedig a féltő aggodalom képviselője.

Penny Marshall kiváló színészvezetőnek bizonyul, és ez leginkább a két főszereplő alakításán látható. Ekkor még mindketten ténylegesen megformálták karakterüket, még nem uralta el játékukat a jól ismert arckifejezések, gesztusok, manírok sora. Robin Williams rendkívül visszafogott, érzékeny alakítást nyújt, csendes tétovasággal kelti életre Sayer doktort. A színész ebben a szerepében a vígjátékaiban megmutatkozó bohóc-én mögött rejtőző félszegségéről és mély beleérző képességéről tesz tanúbizonyságot. Robert De Niro az önsajnáltatást és a nevetségessé válást is kikerülve elképesztő gesztusrendszerrel játssza el a mind koordinálatlanabb mozgású Leonardot. Csodálatos jelenet, amikor a férfi először öleli meg az édesanyját. A szinkronizált változatban a két sztár magyar hangja, Dunai Tamás, illetve Cserhalmi György még gazdagabbá tudja tenni a látottakat.

Formanyelvi szempontból Penny Marshall munkája konzervatív, nincsenek benne a megszokottól eltérő képi vagy vágási-szerkesztési megoldások, viszont néhány figyelemre méltó motívum (amely éppúgy lehet forgatókönyvírói vagy rendezői lelemény) árnyaltabbá tudja tenni a történetet. Ilyen Rilke A párduc című verse, amelyre Leonard hívja fel az orvos figyelmét. Az állatkerti ragadozó, mely „a legeslegkisebb kört rója csak” egyértelműen a beteg férfi metaforája. Ezt a képet mélyíti el, hogy a Leonard Lowe név mindkét eleme az oroszlánra utal, illetve, hogy a beteget gyakran látjuk rácsos ablakon kitekinteni. Az ablak az orvos esetében is visszatérő kép, pl. a kórházban töltött első nap után ott próbál egy kis friss levegőhöz jutni, de az ugróiskolát játszó gyerekeket is onnan figyeli, a végén szintén az ablakból kiált Eleanor (Julie Kavner) után, hogy végre elhívja a nővért randevúra. Tehát míg Leonard esetében az ablakhoz a bezártság, addig Sayernél inkább a fellélegzés, az új ötletek élménye kapcsolódik.

Szintén visszatérő elem a szemüveg, amely a Lucy nevű beteg kezelésekor, valamint Leonard dühe és bocsánatkérése esetében is kulcsszerepet tölt be a cselekményben. A filmben Sayer doktort a történet három fordulópontján látjuk aludni és felriadni, először Lowe, aztán a többi beteg  „ébredésekor”, végül amikor Leonard megfogalmazza neki felismerését az élet szépségéről. A szemüveg mindegyik esetben része a tárgyi világnak, de az orvos épp elhagyja, vagy keresi pápaszemét, és emiatt, ezekben a fontos pillanatokban máshogyan érzékeli a környezetét. Ez a motívum tér vissza a film végén, mikor ugyancsak a szemüvege nélkül szalad Eleonor után.

A csodaszerű események filmre vitelekor a giccs csapdáinak elkerülése különösen nehéz. Az Ébredések nem mentes a hamisan csengő pillanatoktól, ilyen például a csekkeket a főorvos elé rakó ápolók jelenete, vagy Sayer filmvégi beszéde. Ezeket azonban feledteti a mű mélyen humánus szemlélete, számos őszinte képsora. A filmbeli orvos a gyógyítás Orpheusza: egyedül ő veszi a fáradságot és a bátorságot, hogy az időből kiszakadt emberekért lemenjen a katatónia alvilágába. Küzdelme eredményeként a betegek elindulnak felfelé, visszatérnek az életbe és az élet is visszatér beléjük, de épp az új lehetőségek küszöbén záródik rájuk újra a néma mozdulatlanság kapuja. Viszont addigra a legfontosabbat már tudatták mindenkivel: használd ki jobban az életed.