A Budapest Noir kellemes kikapcsolódást nyújt, de hiányérzetünk is marad utána bőven.

Kételyekkel vegyes izgalommal vártam a Budapest Noir mozipremierjét: izgultam, hogy a magyar filmgyártás az elmúlt évek biztató pillanatai (például a Saul fia, A martfűi rém vagy a Kincsem) után Kondor Vilmos regényadaptációjával is át tudja-e lépni saját árnyékát. Persze ez a Budapest Noir esetében némileg képzavar, hiszen a film noir-knak lételemük a sötétség, az árnyékba húzódás.

A fény útjába átlátszatlan tárgy kerül, így keletkezik az árnyék – tanultuk még általános iskolában. Sajnos azt is kijelenthetjük, hogy Gárdos Éva (a stáblistán Éva Gárdosként szerepel, teljesen értelmetlenül) munkájának sikere elé szintén egy átlátszatlan tárgy, minimum egy tízcentis betonfal került, mivel a Budapest Noir nem tud azzá az izgalmas bűnügyi filmmé válni, amelyet a Kondor-regény olvasói elvárnának.

Ami a külcsínt illeti, a filmváltozat is igyekszik, a történet impozáns kulisszák között zajlik, még úgy is, hogy egy közel száz évvel ezelőtti fővárost esélytelen nagytotálokban megmutatni. Az apróságok azonban a helyükön vannak: a tehetősek fényűző körülmények között mulatoznak és néznek bokszmeccseket, a szegények pedig olcsó szeszt vedelve, hátsó udvarokon megtartott, illegális verekedések szemlélőiként vezetik le a kilátástalan mindennapok frusztrációját.

E két világ között lavíroz Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró, aki egy meggyilkolt kéjnő ügyében veszi kettesével a lépcsőket, hogy rendőrfelügyelőkkel, mágnásokkal, politikusokkal bájologjon, illetve luxusprostituáltakból szedje ki, mit tudnak az esetről. Emellett titkos gyűléseken részt vevő kommunistákat, striciket és fogatlan verőlegényeket faggat, miközben térdig gázol a szennyben és a vérben.

A színészek jól teljesítenek, Kolovratnik Krisztián kicsit bár kimódolt, ügyesen hozza a szívós, cinikus zsurnalisztát (hanghordozása időnként Latinovits Zoltánt idézi). Tenki Réka is nagyszerű találat volt Gordon barátnőjének és kollégájának szerepére, és Kulka János is remek nagy hatalmú kávémogulként. Mellékszerepben pedig Mucsi Zoltán pletykára éhes mindentudóként alakít emlékezeteset (végre nem a szokásos agyérgörcsös kisember szerepét osztották rá, jól is áll neki).

A film nagy hátránya, hogy nem elég sötét, a néző nem képes átérezni, mennyire katasztrofális irányba tartott akkoriban Magyarország. Bár egy-két momentum utal rá (például a trafikos emigrálási tervei és a kávéházi verekedés), címéhez képest túlzottan is világos a Budapest Noir, nincs meg benne az a feketébbnél is feketébb hangulat, amelyben a fény és a kétes igazság éles kardként vág utat magának. Gárdos Éva filmrendező sajnos csupán egy kicsorbult tőrt vett a kezébe, amellyel lehet ugyan örök életre megmaradó sebeket ejteni, ám a végső döfésre (vagyis a nézők rabul ejtésére) kevéssé alkalmas.

A cikk eredetileg a Magyar Nemzetben jelent meg 2017. november 4-én.