Az utóbbi közel fél évben kezdtem el komolyabban is figyelemmel kísérni az animációs filmek dömpingjét, s bár nem mondom azt, hogy nagy rajongója lennék ennek a műfajnak, azért időnként meg-megnézek egy-egy alkotást. Hogy miért? Szimplán mert nincs mindig kedvem komoly és elgondolkodtató élményekhez, ilyenkor maximálisan jól tud esni egy feszes, pörgős, színes, legtöbbször vicces mű.

Az viszont biztos, hogy a legutóbbi néhány élményem egészen jó volt. A Hotel Transylvania például az egyik legjobb animfilm, amit mostanság láttam, az általam a Dexter laboratóriumával megkedvelt Genndy Tartakovsky még mindig nagyon ért hozzá, hogyan kell kissé groteszk formában csűrni-csavarni a történeteket. De szintén tetszett a Rontó Ralph, amely az árkád játékok világába kalauzol el minket, s roppant viccesek a különböző játékok (bocsánat a szóismétlésért) között átjárások, utalások.

Az öt legenda című DreamWorks-móka szintén megér egy misét, bár nem olyan erős, mint a fent felsorolt két társa. A történet mondjuk nem rossz: a gyermeki világ őrzői, vagyis a Mikulás, a Húsvéti Nyúl, a Fogtündér és az Álommanó (a szó szerinti szinkronban Homokember, de valljuk be, így nem szoktuk hívni a Sandmant) ádáz ellenféllel, a visszatérő Mumussal kerül szembe, akinek célja, hogy a fiatalok csakis benne, vagyis a félelemben higgyenek, ne pedig a hosszú ideje "munkálkodó" négyesben. Ebbe a csatába keveredik bele Dér Jankó, aki a kvartett mellé állva múltját is igyekszik megtalálni.

Bár a konfliktusok és a dramaturgiai megoldások nem túl acélosak, azért a tetovált Télapó és a karatézó Nyúl viccesek, bár humorforrásban meg sem tudják közelíteni a fehérszakállú segítőit, az érthetetlen nyelven gurgulázó jetiket. Miattuk tényleg érdemes időt szánni erre a filmre.