A fantázia szülte kőkorban játszódó film, a Croodék rávilágít arra, hogy bár fontos a család és a biztonság, de azért nem feltétlenül kell félni az új dolgoktól.

Az évek óta tartó animációs film-dömpingben néha nehéz megtalálni a valóban értékelhető alkotásokat, de a pixelorgián edződött szem már jó eséllyel kiszúrja a jobban sikerülteket. Habár manapság a moziipar anyagi megfontolásból ráállt a szériagyártásra (vegyük például a Harry Potter- és a Twilight-saga még külön szétbontott utolsó epizódjait, A hobbitot vagy a képregényfilmek zömét), a nem élőszereplős munkák esetében be kell látnunk, a folytatások csak ritkán érik el az első részek színvonalát (kivételt talán csak a Toy Story képez). Épp ezért érdemesebb a megszokott karakterek újabb kalandjai helyett a sok esetben frissebb ötletekkel előrukkoló újdonságokra fókuszálni. Az elmúlt közel fél év egyébként is elég jó volt ebből a szempontból: mind a horrorkliséket okosan használó Hotel Transylvania, mind az árkád játékok világában játszódó Rontó Ralph, mind pedig a gyerekek hitére építő Az öt legenda tartogat üde pillanatokat a fiatalabb és az idősebb nézőknek is.

Felnőtt fejjel nézve a hattagú Crood família hasonló gondokkal küzd, mint egy átlag család a mi világunkban: Grug, a férj a háta közepére se kívánja anyósát (majd a később felbukkanó potenciális vejjelöltet, Guyt); Ugga, az anya igyekszik kordában tartani a legkisebb csemetét, Sandyt; Thunk, a fiú elhízott és kissé buta; Eep, a serdülő lány pedig minden ellen lázad, amit apja kívánna tőle – és persze eközben az egymás közötti kommunikáció is döcög, állandó konfliktusokat okozva ezzel. A barlanglakók aztán kényszerből kell, hogy elhagyják szeretett (vagy utált) otthonukat, ugyanis a kontinensvándorlás utazásra sarkallja őket, ami aztán a mesék jól bejáratott paneljein keresztül összekovácsolja a földrészek szétválása közepette szintén széthullás szélére sodródott rokonságot.

Mindezt persze a DreamWorks animátorai egy igen látványos, színes (és szagos) közegbe ágyazzák bele. Nem meglepő, hogy az út nem csak helyszínváltást jelöl, hanem karakterfejlődést is: a kezdeti lakóhely sivár kősivataga a család rutinszerű életvitelére is reflektál, majd az egyre izgalmasabb és érdekesebb helyszínek a szereplőkből is kihozzák a életkedvet és a kreativitást. A film legnagyobb erénye pedig az, hogy nem csupán Eepre koncentrál, hanem remekül felvillantja azt a válságérzetet és kétségbeesést, amit egy apa élhet át gyermeke elszakadási szándékai miatt.

A némiképp hatásvadász zene (pozitívum, hogy nincsenek butácska betétdalok) a zárlathoz közeledve természetesen odacsalja a könnyeket a szemünk sarkába, de azért a rekeszizmainkat sem kell félteni, a készítők azt is megdolgoztatják: mint ahogyan ez általában lenni szokott, most is a mellékalakok (élen az övként is szolgáló lajhárral) a legviccesebbek, de a bizarrnál bizarrabb élőlények szintén megmosolyogtatóak.

Hogy a végén együtt maradnak-e Croodék, avagy fafejűségük okán kihalnak, mint a dinoszauruszok, érdemes kideríteni a moziban ülve. Lehet, hogy őket figyelve a végén saját magunkra ismernünk rá.

(A szöveg eredetileg a dehir.hu-n jelent meg.)