Kevés olyan filmet tudnék mondani, amely ismert/kedvelt színészek garmadájával dolgozik, s emellett még működőképes is. Ez persze legtöbbször azért alakul így, mert az aktorok igyekeznek saját magukat előtérbe tolni, ami semmi jóhoz nem vezet. De időnkét az is megesik, hogy a készítők úgy gondolják: majd a sztárok elviszik a hátukon a mozit, így olyasmivel nem kell bajlódni, mint kidolgozott történet és hasonlók. A merénylők esetében talán az utóbbi érvényesül inkább.

Pedig a sztorit valós események, mégpedig a marokkói ellenálló, Ben Barka különös elrablása és halála ihlették. Az izgalmas politikai krimit ígérő alap tehát megvolt, de Yves Boisset rendező nem nagyon tudott mit kezdeni vele. Habár a kártyákat igyekeztek úgy keverni, hogy az akaratán kívül bűnrészessé váló főszereplő Darien (Jean-Louis Trintignant) körül – a paranoia thrillerekhez méltó módon – fokozatosan elfogy a levegő, ennek ellenére kevés a feszültség. Ennio Morricone zenéje hiába próbálja folyamatosan azt érzékeltetni, hogy akkor most jön valami izgalmas vagy megdöbbentő, ehelyett a szereplők csak mennek, téblábolnak vagy várnak valamit, de szinte soha semmi váratlan nem történik.

Azért a színészek zöme jól teljesít: Trintignant ügyes a kihasznált örök vesztesként; a marokkói ellenálló Sadielt játszó Gian Maria Volonté meglepően visszafogott, ám így is markánsan hozza feladatát; a tehetetlen rendőrfelügyelőt alakító Francois Périer (a nagyszerű A polip című sorozat Terrasini ügyvédje) is hitelesen próbál segíteni, majd törődik bele abba, hogy meg van kötve a keze; és Jean Seberg is ügyes a Darient féltő és érte aggódó barátnőként.

Sajnos azonban hangulattalan és unalmas munka A merénylők. Vagy csupán az én előzetes elvárásaim voltak túl nagyok. Mindenesetre nem nézném meg újra.