Tudom én, hogy semmi és senki sem lehet hibátlan, ennek ellenére rosszul tud esni az embernek, amikor egy-egy dolognak a gyengébb oldalával is találkoznia kell. Számomra eddig a skandináv (elsősorban svéd és dán) film- és tévésorozat gyártás mindig a magas színvonalat képviselte – azzal együtt, hogy értelemszerűen nem láttam minden ott készülő alkotást. De azért bíztam benne, hogy jó eséllyel sikerül elkerülnöm a rosszabb pillanatokat. Mindez A hipnotizőr megtekintésééig tartott.

Persze előzetesen is látszott, hogy kevés eséllyel lesz Lasse Hallström (Gilbert Grape, Kikötői hírek, Csokoládé) hazai pályára való visszatérése az idei kedvencem. A brutális családgyilkosság felgöngyölítése legalábbis félelmetesen klisés és unalmas. A színészek gyengén teljesítenek (a címszereplőt alakító Mikael Persbrandt még csak-csak hozza, amit kell, de a nyomozó bőrébe bújt Tobias Zilliacusénál rég láttam szürkébb játékot) a történet kiszámítható, a képi világ semmitmondóan sivár és sötét, ráadásul egy deka feszültség sincs a jelenetekben.

Az elkövető személye annak ellenére megdöbbentő, hogy személye hamar megfejthető, ráadásul a motivációja is igen sovány, de még ez sem menti meg a gyerekrablással és irritálóan aggódó anyával fűszerezett sztorit az érdektelenségtől. A mozi legszebb része így nem is lehet más, mint a stáblista alatt futó, látványos légifelvétel-sorozat Stockholmról.

(A cikk eredetileg a Mozinet.hu oldalon jelent meg.)