A hihetetlenül zsugorodó ember (The Incredible Shrinking Man, 1957)

Vannak filmek, amelyeknek már a címe annyira (nevetségesen) vonzó, hogy egyszerűen muszáj megnézni őket. A hihetetlenül olvadó ember, Gyilkos cickányok, A megdöbbentő emberkolosszus, Lugosi Béla és a Brooklyni Gorilla – egyértelműen érezni a trash-szagot, így a bűnös élvezet reménye csak tovább fokozza az ember kíváncsiságát.

incredible_shrinking_man.jpg

A hihetetlenül zsugorodó ember természetesen hasonló alapfelállásból indított nálam: és bár a fent felsorolt négyesből az első kettőt valóban meg is néztem, és maximális csalódást is nyújtottak, Jack Arnold 1957-es műve bátran ajánlható a tudományos-fantasztikum vagy az Alkonyzóna rajongóinak.

Utóbbi kultikus sorozatot nem alaptalanul citáltam ide, ugyanis a végig az az érzésem volt, mintha csak a széria egyik bővebbre nyújtott epizódját nézném. A radioaktív köddel találkozó, s emiatt gyors ütemben zsugorodó Scott Carey története szerencsére egész okosan van felépítve, a kor trükkmegoldásai is profin kivitelezettek, a fokozatosan filozofikus felhangokat kapó önnarráció pedig abszolút komollyá és tragikussá teszi az események folyását. Mert be kell látni, roppant érdekes az a kérdésfelvetés, hogy talán az emberiség teljesen egyedül van a világegyetemben, s azon belül Carey a legmagányosabb humanoiddá válik. Ehhez kapcsolódóan homályosan emlékszem egy Star Trek-részre: ebben hőseink olyan anyagot találnak űrhajójukon, amelyben a sajátjukhoz képest mikroszkopikus világokat fedeznek fel, s emiatt hatalmas dilemmát jelent nekik a hajót veszélyeztető matéria elpusztítása.

Vajon mi mihez kezdenénk magunkkal, ha egész univerzumunkat csupán egy íróasztal jelentené?