Az acélember (Man of Steel, 2013)

Nem mondom, izgatottan vártam, hogy a képregénytörténelem talán legmakulátlanabb szuperhőse milyen új filmváltozatot kap 2013-ban. Az eddigi próbálkozások hagytak kívánnivalót maguk után (talán csak az 1978-ban és 1980-ban készült művek érdemesek említésre), szóval nem csoda, hogy nem csak részemről voltak nagyok az elvárások. És bár Az acélember képes az egekbe ugrani, pont eközben hagy némi ürességet is maga után.

man_of_steel.jpg

Pedig az előzetesek igen ígéretesnek tűntek: Zack Snyder eddig szerintem csupán A holtak hajnalát volt képes élvezhetően megcsinálni (jó, a Watchmen se sikerült rosszul, de annyira jól se), szóval a személye miatt akadt bennem kétkedés, a forgatókönyvet író David S. Goyer, valamint a producerként a fedélzeten tartózkodó Christopher Nolan viszont bizakodásra adtak okot, reméltem, ők ellensúlyozzák majd Snyder túlpörgetett vizuális agymenéseit egy jó sztorival.

Nos, meglepő mód a képi megvalósítással van a legkevesebb gond, mivel látványos, de ha a helyzet úgy kívánja, kellően visszafogott is, ellenben a történet lehetett volna kimunkáltabb, szóval mégiscsak a rendező diadalmaskodott. A gigantikus csatákból, a grandiózus egymásnak feszülésekből ugyanis már talán sok is van, sokkal jobban örültem volna ehelyett a komolyabb karakterábrázolásnak, a kisebb, de mélyebb drámai megoldásoknak. Az oké, hogy Superman/Clark Kent sosem volt egy túl összetett figura, ettől függetlenül az ő jellemének sem ártott volna egy kicsivel több figyelem, mint ahogyan Lois Lane karaktere sem túl acélos (haha!), főleg vele nem tudtam mit kezdeni (Amy Adams még csak nem is néz ki jól), a szerelmi szál meg főleg erőltetettre sikeredett. Kevin Costner ezzel szemben menti a menthetőt, simán lejátszik mindenkit, az ő pillanatai a legemlékezetesebbek. (A szinkron viszont – nem meglepő módon – elég rossz, mint ahogyan a 3D-t is el kellene már felejteni.)

A mozaikos szerkesztés viszont dicséretet érdemel, vicces, hogy épp a legegyenesebb szuperhős esetében lépték meg azt a készítők, hogy a történetét flashbackek felvillantásával, töredezetten mutatták meg, ezáltal némi változatosságot csempésztek a képregényfilmek világába (persze ha úgy vesszük, ezt a poént épp nemrég lőtte el az Arrow, igaz, az tévésorozat).

Az egyik legnagyobb dilemmát egyébiránt az veti fel, hogy Superman ezúttal csak úgy tudta megmenteni a Földet a pusztulástól, hogy valószínűleg jó pár millióan meghaltak eközben Metropolisban és az Indiai-óceán térségében (erre már Dredd is csettintene egyet), ráadásul nem is feltétlenül csak az új Krypton bolygót létrehozni akaró Zod tábornok és csapata felelős mindezért, hiszen hősünk is jó pár alkalommal zúz össze épületeket a nemesebb cél érdekében.

A másik kérdés pedig már a Bosszúállók esetén is foglalkoztatott: egy ennyire nagy, földönkívüli erő és hadsereg legyőzése után a folytatásban ki tud hasonlóan durva szerepben tetszelegni az acélember ellenében? Hiszen Lex Luthornak mégiscsak földhözragadtabb céljai vannak. Bár az talán nem is lenne baj, ha kicsit Superman is leszállna a Földre...