Paul Newman szerintem tipikusan az a színész volt, aki nyilvánvaló tehetsége ellenére is csak kevés igazán klasszikus mesterműben játszott, és túl sok fárasztó és gagyi alkotáshoz adta a nevét. Persze akadnak jó filmjei, mint például a Hud, A nagy ugrás vagy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, illetve legnagyobb kedvencemet, a Bilincs és mosolyt is ide sorolnám.

Luke (Paul Newman) tipikusan az az ember, aki nem szívleli a bezártságot, és a móka vagy a kihívás kedvéért bármire hajlandó: épp ezért bírja nehezen a börtönt, ahová azért került, mert egy részeg estén parkolóautomatákat tett tönkre. Persze nem értek a büntetőjoghoz, de kicsit furán hat, hogy ezért a garázda tettért több évnyi büntetés dukál, de fogadjuk el, a film szempontjából ennek így kell lennie, különben hősünk miért is akarna minden áron megpattanni.

A mozi amellett, hogy könnyed és bohókás jelenetekkel tarkított (gondoljunk csak a tojásevésre, a kocsimosást figyelő elítéltekre, az útépítésre, a kutyák megtréfálására), ám mégis a mély, emberi dráma (az anyával folytatott beszélgetést áthatja a humor és a keserűség) és elkerülhetetlen tragédia (figyeljük csak meg a rabtársaknak küldött magazinban, mi/ki szerepel a Luke-ot ábrázoló fotó melletti oldalon) lengi körül az egész történetet. Luke a vagány felszín alatt egyértelműen bibliai alak: erre utal neve, a rabszáma (Lukács evangéliumában a 37. vers alatt ez olvasható: „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen.”) az, hogy bizonyos pillanatokban nekiáll egyoldalú beszélgetéseket folytatni Istennel, aszkéta cselekedetei (boksz és tojásevés), s persze mindezt képileg (a tojásevés záró pillanata) is az orrunk alá dörgöli a rendező, Stuart Rosenberg, ami talán kihagyható lett volna.

Szerencsére Newman mellett több kollégája is emlékezeteset nyújt (főleg Burt Kennedyt illeti dicséret), ráadásul olyan későbbi remek színészek is felbukkannak a kétórás játékidő során, mint Dennis Hopper és Harry Dean Stanton (utóbbi még énekel is „nekünk”). Az operatőrt, Conrad L. Hallt (az a szemből, napszemüvegen át komponált kép zseniális), és a zenét szerző Lalo Schifrint is érdemes megemlíteni.

A megváltást kereső, „biztoskezű” Luke mindenképpen beírta magát a filmtörténetbe – ha Paul Newman eszembe jut, többnyire ez a film ugrik be tőle elsőként.